All Hope Is Gone | Supernatural FF (HU)

Hatodik fejezet

[Sam szemszöge]

Nem értettem, hogy mire céloz. Igazából de, de kíváncsi voltam, hogy hogy fogja előadni a mondókáját. Lecsaptam a laptopom, majd kérdőn ránéztem. Ráncolni kezdtem a szemöldököm, mire cinikusan elröhögte magát.

- Tökfej - mondta gúnyolódva. - Bárki, aki a közelünkbe kerül, meghal. Úgy teszel, mintha ezt nem tudnád! - emelte fel a hangját.

Wow. Vegyes érzelmek, Dean?

- Az előbb még utáltad, most pedig véded - érveltem.

- Persze, hogy védem - válaszolt. - Nem komálom, ha valaki miattam, miattunk, hal meg!

Most szívesen letagadnálak, bátyó.

- Mintha ő lenne az első - válaszoltam. Na jó, ez mélyen egy csöppet fájt. Szánalmas volt. Tényleg odajutottam, hogy ilyet mondjak?

- Komolyan? - kérdezett vissza agresszívan.

- Figyelj, semmi baja sem lesz! Ne legyél pesszimista - válaszoltam.

- Tökfej - nevette el magát cinikusan, újra.

- Most tényleg egy lányon veszekszünk? Dean! Huszonakárhány év után, pont most, pont rajta?- kérdeztem idegesen.

Lefagyott egy pillanatra. Gyilkos tekintettel nézett rám.

- Tökfej - jelentette ki harmadjára, maximális önbizalommal, majd megragadta sörösüvegét és levágta magát a kanapéra.

[Chelsea szemszöge]

Bizonyára nem volt szép csak úgy lelépnem, de nem volt kedvem a drámához. Tény, hogy gyorsan végez Aranyhaj. Pedig szeretek barátkozni. De nem Aranyhajjal! És csak úgy leléptem. Mi ez, amit érzek belül? Bűntudat? Nem, az nem lehet. Biztos csak égeti a gyomromat a whiskey.

Na jó, azért benyalok Samnek.

Lehajtottam a kocsimmal egy erdő menti útra, előkaptam a telefonomat, majd hagytam neki egy üzenetet hangpostán. 

Benyomtam a számát, mire azonnal bejött a hangposta: Itt Sam. Hagyj egy üzenetet.

Bocsi, hogy csak úgy leléptem. Szemét dolog volt. Csörögj rám és összeverődhetünk.

Miután megnyomtam a küldés gombot, az ölembe ejtettem a telefont és felmértem a terepet a szélvédőn keresztül. Máskor belvárosban állok meg, ez az erdő nagyon hátborzongató. Hirtelen megrezzent a telefonom. Sam üzenetet hagyott:

Ne csinálj belőle ügyet, nem gáz.

Elmosolyodtam, majd a hátsóülésre dobtam a telefont. Elfordítottam a kocsikulcsot hogy beindítsam a motort, majd visszahajtottam a főútra, de meghallottam egy sikolyt. Nem emberi volt, az biztos. Egy wendigo volt. Sóhajtottam egyet. Lelkileg készülni kezdtem, várt a kötelesség.

Közvélemény az, hogy a wendigok veszélyesek, rondák, életveszélyesek és csúnyák. Pezsegni kezdett bennem a vér, a vadász vér. Egy mély levegő vétele és kifújása után kiszálltam a kocsimból. Felnyitottam a csomagtartót, remegő kezekkel kutattam egy zseblámpa, majd egy lángszóró után. Felkaptam hátamra a tartályt, majd elmélyültem az erdőben.

A bal kezemben volt a zseblámpa és egy kés, a jobb kezemben a lángszóró nyaka. Támadópozícióban haladtam előre, nesztelen léptekkel, a lépéseim elé világítva. Hirtelen egy újabb sikolyt hallottam, mire egy pillanatra megállt a szívem és ledermedtem. Ezúttal emberi sikoly volt.

- Francba - motyogtam, majd gyorsan, a kiáltás felé vettem irányom.

Egyre jobban siettem, egyre idegesebb voltam, mire megcsúsztam és elestem.

Csapda.

Csapdába estem.

Egy oda nemillő, levélkupacra léptem. Megcsúsztam, majd zuhantam pár métert lefele, egy barlangba. Lángész Chelsea. Azért jó kis taktikája van a wendigonak, gondoltam magamban.

- Francba, francba, francba! - dühöngtem.

- Itt van, végünk! - hallottam egy ijedt, sírós női hangot mögüllem. Kapkodni kezdtem a lámpával jobbra-balra, kerestem a wendigot, mire rájöttem, hogy rám értette a "jön értem" kifejezést. Azt hitte, hogy én vagyok a wendigo. Hátrafordultam, rávilágítottam. Ketten voltak, egy fiatal lány és fiú. Egy sarokban gubbasztottak, a lány sírt, arcát takarva, miközben a fiú átkarolta.

- Neveket - követelőztem.

- Jean, Tracy - bólintott fejével a lány felé.

Leguggoltam hozzájuk, majd beszélni kezdtem:

- Mi a fenét kerestek itt? - kérdeztem suttogva.

- Kirándulni jöttünk - mondta Jean. - Aztán megragadott minket, sorban, és ide lehozott! - idegeskedve mutatott balra. Arra szögeztem a zseblámpám, sokkoló látvány volt: három hulla volt felakasztva fejjel lefelé. Testükről hiányoztak helyenként hús- és bőrdarabok. - Azok a többiek voltak, a barátaink, akikkel jöttünk - remegett meg a hangja.

- Mióta vagytok itt?

- Nem régóta. Pár órája - válaszolt.

- Komolyan? Este kellett gyertek túrázni? Egy erdőbe? Nem néztek horrorfilmeket? - kérdeztem.

- Kussolj! - szólalt meg Tracy visongva.

- Visítozz még és egyikőnk sem jut ki innen élve. Lenyugodnál? - kérdeztem dühösen. - Figyeljetek - kezdtem magyarázni zihálva. - Az a lény, ami ide lehozott titeket, hány van belőlük?

- Nem egy - válaszolt a Jean.

- Fantasztikus - válaszoltam. - Wendigok. Ezek a lények wendigok. Kannibalizmus következtén változik át az ember ilyenné - hadartam. - Tessék, nem öli meg, de lelassítja őket. A tűztől félnek - folytattam, miközben a kezükbe adtam egy-egy pisztolyt.

- Ó, istenem! - tört ki a sírás Tracyből.

- Ez őrültség! - pánikolt Jean.

- Szedjétek össze magatokat, és húzzunk el innen mihamarabb. Ha nem élem túl, a kocsikulcsaim a farzsebemben vannak, innen majdnem egy mérföldre van egy fekete terepjáró - magyaráztam. - Ha nem mozdultok, nem lát titeket. Olyan, mint a Predátor - poénkodtam. Nem vicces.- Kövessétek minden mozdulatomat. Értve vagyok?

Bólintással válaszoltak. Látni lehetett a bizonytalanságot és félelmet az arcukon. Elvégre, csak taknyos tinik. Elvégre, nem vadászok.