Silent Legend

Prológus

Különböző fák és növények díszítették a kertet. Csiszolt malachitból készült az út, amely egyenesen a végtelenségig nyúló Toronyba vezetett. Márvány, arany, pompa és zsúfoltság jellemezte a helyet. Csak egyetlen egy terem volt sivár, de fehér, mint a hó.
Az Istenek már buzgolódtak, s dühösek voltak. A vádlott pedig, oly nyugodt, akár egy gyenge szellő. Tudta hogy védkezett, még sem bánta. Nem tudják megölni, és nem is tehetik meg.
A középen ülő, sárkányszemű férfi, felállt trónjából, majd nyugodtan végignézett a gyülekezeten. Tekintete a szőke hajú, viola szemű nőn állapodott meg. Nem akarta megbüntetni. Tudta mi vezérli. S szerette is Őt. Azonban a törvényeket be kellett tartania, főleg Főistenként.
Mély, túlvilági hangján, s bocsánatkérő tekintettel szólott az ítélthez.
"A törvényt megszegted. Lemészároltál száz embert önös érdekekből. Visszaéltél hatalmaddal és hazudtál! Büntetésed nem fizikai."- fájt kimondania. Tudta, így örökre elveszti Őt. Habozott, de nem ő volt az, aki a vesztőhelyre küldte.
"Száműzetésben fogsz élni Nirnen! Ötszáz esztendőt kell ott töltened, korlátozott hatalmaddal. Senkit nem vihetsz magaddal." - az éles hang, úgy szelte a levegőt, akár forró kés a vajat. A férfi meghallotta utált, sznob felesége hangját, s behunyta szemeit. Így a szőke nő, hiába kereste az arany tekintetet a már-már feketének ható barna haj mögött. Fel is adta, így annak feleségére, Azurára tekintett gyűlölködő tekintettel. Tudta, Ő hozta ezt a döntést.
Szerette őt Akatosh. Nem tenné ezt vele. Felemelte fejét a száműzött, s magabiztosan, de kedves, vékony hangján megszólalt.
"Büntetésem szó nélkül elfogadom. Ha így kell történnie, ám legyen! De azt kérem, távollétemben Hircine, a vadak ura uralkodjék A Folyam felett. Utolsó kívánságomként ezt kérem."
"Ilyenről csak n.." - "Ám legyen! Kérésed teljesítve lesz." - szólta le asszonyát az úr. Majd mosolyogva hozzáteszi még - "A többi Isten, meglátogathat amikor csak akar. Most készülj. Holnap csillaghulláskor indulsz." Fájt a szíve, akár a szőkének. Fájt, hiszen a büntetés letöltéséig nem találkozhatnak. De aggódott is, nem csak érte. A Folyam olyan dolog volt, amit nem szabadott figyelmen kívül hagyni,vagy félvállról venni. Komoly feladat ez, hiába tűnik egyszerűnek. A fájdalom is elviselhetetlenné tette, csak rá kellett néznie kedvesére. Az egykoron csillogó szemekben, most kopár sivatag tajtékzott.
Az arany ajtó bezárult, ezzel mindenki tudtára adva, vége a gyűlésnek. Lassanként mindenki eltűnt, csak a királyi pár állt némán.
Azura örült, eltűnt az, aki beékelte magát férje s közé, így átölelve urát a fülébe suttogva ejtette ki a "csábos" szavakat.
Ellenkező hatást ért viszont el.
"Az ék te magad vagy, le sem tagadhatod! Hiába vagy az egyik legszebb Istennő, szíved, akár a kő. A személyiséged sem különb."
Ezzel otthagyva a vörös szépséget, a saját szőkéje után indult. Ez volt az utolsó esélye. Nem akarta elszalasztani.

"Nëvié!" Az ébenajtót kicsapva pillantotta meg a megvetett ágyat, de a szeretett nőt nem találta. Megijedt. Nem késhetett el. Gondolta. S dühében már elkiáltotta volna magát, de fülének a legkedvesebb hangot hallotta meg.
"Kedvesem, mi baj? Miért keresel?"
Azonnal megfordult, azonban a látványra nem számított. A hófehér, karcsú testet, csak egy kék lepel fedte, mely néhol még vizes volt. A férfi nem gondolkodott sokat,átszelte a távolságot, lecsapott a cseresznye színű ajkakra, s falta azokat. Búcsúzni jött. S azon az éjjelen, ezt meg is tették. Mindent megosztottak egymással. Az érzéseiket; A fájdalmat. Az aggodalmat. A szerelmet. A gyönyört.
Másnap viszont, az ágy üres volt Akatosh mellet, de mosolygott. A legbecsesebb kincset kapta meg ezen a hajnalon...