Silent Legend

Faas, Fo, Faaz,

Félelem, Fagy, Fájdalom,

Az út viszonylag biztonságosan zajlott, néhány bukkanótól eltekintve. Állatok nem merészkedtek közel, sem a farkasok vagy medvék, melyek itt őshonosak voltak. A nyírfa erdő teljes csöndbe burkolózott, s csak az eltűnő csillagok és a két hold világította az utat, kiket lassan felváltott a nap.. , elszórtan helyezkedtek el apróbb házak földekkel. Errefelé nem nagyon laktak az emberek, már csak két okból is: A kripta, melybe a két tolvaj igyekezett, lakott volt. S a másik, erre csak a banditák éltek meg. Vagy a vadászok. Viszont egyikük sem éppen kellemes társaság.

Az ősi építmény nem volt oly távol magától a várostól, melyet Sodrodásnak hívtak a régi időkben. Nëwié emlékezett rá, mikor ,és kik építették egykoron. Nevük, tettük a homályba merült, de mind Nirn, mind az idő emlékezik azok cselekedeteire kik vérüket áldozták, s adták a földnek. Akkoriban szerette a várost, de a Méz és Fullánk fogadóban történt események következtében szöget vert a fejébe pár gondolat. Az emberek és elfek egykoron tisztelték az Isteneket, legyen az Deadra vagy Aedra. Talost már nem fogadják el Istenként, mint kilencedik, pedig jogos jussát megérdemelve közöttük él.
Semmi sem volt a régi...

Az ősi kripta ajtaja nem nagyon tért el másban a többitől. Ugyan az a motívum, mely a holtak nyugalmára szólította fel az odatévedőket. Azonban másra is intett. Átkozottak is helyet foglaltak, melyek az áldottakat hívattak őrizni, s mesterüket. Rosszabb sorsot kaptak mint a halál, és ezzel, nem csak ő maguk szenvedtek vele. Kik ide beléptek, s a Papok "életben" hagyva őket is sújtotta az átokkal, örök kárhozatra ítélve őket. Ez volt az a hely, melyet csak "Fagyos Pokol"-nak hívnak, nem véletlenül...

Hátborzongató hely volt a sötétséggel körülvett kapu, melyet körüllengett a vér fémes illata, a félelem keserű hangulata, és a nyugtalanság dermesztő köde. Egy pár csizma kopogását, és egy pár mezítelen talp csattogását lehetett hallani a vörös nedűvel lefestett, faragott kőpadlón, melyet néhol falevelek próbáltak takargatni, s menteni a maradék nyugadalmat e tájban, de sikertelenül... A sötét elf alaposan vizsgálni kezdte a falakra vésett üzeneteket. Karizmatikus és gyakorlott egy ember volt, mely sokat élt már meg. Talán többet is mint kellett volna...
Társa sem vette félvárról a dolgokat. Szemet szúrt neki az, mi halandó figyelmét elkerülte. Érezte azt az aurát melyet nem szívesen látott ilyen helyeken. Gyűlölt dolgok között tartotta a nekromancia, és az összes ilyes fajta varázst. Lelket nem hozhattak vissza az élők, azonban leláncolni letudták a már oszló és rothadástól bűzös testbe. Apró, fehér kezét az éjfekete köpenybe burkolózott férfi izmos mellkasára helyezte, majd eltolta gyengéden a bejárattól, miközben a szemével utasította hogy "Ne".
Amaz csak rideg tekintetével válaszolt, s a vékony csuklót szorosan megfogta. Nem tűrte az érintést.
A nő nem akarta bántani, szimpátiát érzett iránta, de gyermeknek tartotta. Hiába volt megtermett férfi, ki már ötvenhét évvel büszkélkedhetett, ám úgy nézett ki mint egy harminhárom esztendős. Elfek kiváltsága, bár ők sem halhatatlanok. A lelkük megfárad, s vágyják a halált. E vörös szemű pedig, áhítozott e kiváltságra.
E miatt volt oly ostoba.
-Mi az? - mordult rá
A szőke csak egy halvány mosollyal az arcán, bal kezével óvatosan rátette a sötét elf karjára, mely az övét tartotta rabságban. Megrázta fejét és így szólt;
-Inteni szeretnélek. Van odabent valami ami nem idevaló. És csak nézz a lábadra, úszik a vörös éltető nedvben.
-Én is érzem, leány. -érdektelen tekintet az, mely lepillantott az alacsony és vékony testre. Egyedül a lila szeme tükrözte valóját, melybe amint belenézett a társa, elmerült.
-Ha kérdik a neved, ne mond meg. Semmiképp sem. Egyetlen szó, de hatalmas. És még valami. Ne szakadj le mellőlem Rhemas!
Gyorsan ellökve a férfit, kinyitotta a fakaput, melynek pillérei megnyikodultak, majd a fullasztó furcsa ködben, egyre halvánnyabban látszódva eltűnt.
Mas, szinte sokkban állva hallgatta a lábak csattogását a kövön, s követte az oly igéző loknikat, melyek csak tűntek és tűntek a szemei elől. Az lány kívánatos volt számára, de túl sokat tudó. Nem tudta melyik fajba tartozik, hiszen nem ismert fel semilyen jellemzőt rá. A kíváncsisága hajtotta, s a tudásvágya. Az érzelmei, és a szive is halott volt már.
De nem hagyta nyugodni, még is honnan tudja a nevét, mikor még a tartomány nyelvét sem tudta egyből.
"Nem fogok egy idegentől függni. Férfi vagyok, nem egy ügyetlen gyerek!"
Majd a kriptába belépve, végre elővette igazi arcát...

A vesztőhely mocskos, véres, csendes és bűzös helyként fogadta a párost. Talán túlságosan csendesen is...
Fegyver és pajzs találkozása, hörgések zavarták meg a csendben kutakodó tolvajokat, melynek egyik tagja a véseteket fejtette, a másik pedig a nekromancia jeleit kutatta. Nem sokáig foglalkozhattak a dolgukkal, ugyan is dragurok jelentek meg  előttük egy kicsit távolabb. Oszló, csontos, magas és vérre szomjazóak. Lelkük elvesztették, s csak urukat szolgálják, melyet szemüregükben lévő, kék fény mutat. Gyermekeket rémítgettek morbid és vérengzős történeteikkel. Legendák és mítoszok voltak melyeket a vénebbek meséltek a gyermekeknek. De kevesen tudják... Sokuk igaz azoknak a rémtörténeteknek.

Mindannyiuk a sötét elfet méregették, s várták a parancsot mely szerint végezni kell vele. Ősi északiak voltak, kiknek a testébe ívódott a harci szellem, s a csata alatt szokássá vált vezényszó.
Azonban, az, melyik legelől állt, észrevett valamit a sarok azon részében, ahol számára is baljóslatú dolog volt. Nem látott élő vagy holt lelket ott, de az érzékei nem csaltak. Olyat talált, ami tőlük is rosszabb volt...
Aztán meghallotta a nevetést, melyre Rhemas is odakapta a fejét. Nëvié  nevetett. De nem örömében, vagy szomorúságában. Undort érzett. Az iránt kik ezek szolgáltak. S ezek irán ki pedig amazt.
Ki elől állt, valamikor egy büszke női harcos volt, mára pedig már csak sötét árnyéka egykori önmagának. Ismerte a nevetést....

A vezény szó elhangzott, s kezdetét vette az örömteli öldöklés...