Silent Legend

Dinok, Drem, Dun 2

Halál, Béke , Kegyesség

A két alak, elindult a felfele vezető meredek lépcsőn, majd a biztonságot nyújtó szobába betérve, bezárták maguk mögött az ajtót. Csendben voltak, csak a lenti zajokat, és az ablakon túli világot hallgatták. Nem szólaltak meg, csak is egymást méregették, mint vadász a prédáját. Azonban, hogy melyikük volt melyik, könnyen ellehetett dönteni. Az erőviszonyok, akár egy csecsemő és sárkány között. Hatalmas különbség. Nem fordult meg bennük a támadás és harc gondolata, de az elővigyázatosságé igen.
Óráknak tűnő percek röppentek el, mire legalább egyikük megszólalt. Mély, recés hang töltötte be a teret.

- Ki vagy?-mérte fel újra a gyermeteg arcot, azonban leginkább a nő szemeire figyelt fel. Furcsán kopár és rideg tekintete volt. A színe is egyedi. S bár nem sejti, de a története is.
- Vokiin  -egy szó. Ennyi volt a válasza. Majd már csak a ruha susogását lehetett hallani, ahogyan a sötét elf, otthagyja a szőkét, s áttér a szobájába.

Amint átért a szomszéd szobába, leoldotta köpenyét, és leült a kis székre, amely egy kopott és rozoga asztalhoz tartozott. Nem volt tökéletes szállás, de a célnak megfelel. És ha már feltünés mentesen akar nyomozni - ami hála a szőkének nem sikerült - akkor ez a legmegfelelőbb hely számára.
Előkereste táskáját, belőle pedig a feljegyzéseket, amiket az Első korból sikerült lefordítania. Már lassan három órája olvasta a sorokat, de nem talált még egy olyan mert vagy embert, ki szavak, s mozdulatok nélkül használtak volna mágiát. Aztán, megakadt a szeme egy soron, melyet még a hóelfek legutólsó -mondhatni éppen maradt- városából másoltak le:

Vokiin

Valami bűzlött... Ám ideje nem volt gondolkodni, egy holló érkezett a nyitott ablak párkányára, lábán egy levéllel, melyet a Császár küldött. Óvatosan kibontotta, majd olvasni kezdte a parancsot....

Összepakolta kevés holmiát, eloltotta a gyertyákat, majd áttért a szomszéd helyiségbe, ahol, a szőke nő állt, és csak nézte a lassan eltűnő csillagos eget.
- Munkát ajánlok. - semmi válasz nem érkezett de nem is fordult meg. "Ennyire sem méltatja?!"
- Száz arany.
- Kétszáz. -jött a vékony hang. Meglepődött, de ennyit nem fog neki fizetni.
- Százötven. - Erre megfordult már a szőke. Tudta hogy akar valamit, de hogy mit, azt nem. Bár, azt már megtanulta, először egy licit ár kell, mely nő a feladat mértékétől is. Egy seszínű mosolyt megeresztve, hátradőlt az ablakpárkánynak.
- Mi lenne a feladat? A fizetségből elnézve, talán heti bérről lenne szó.
A sötét elf, jól láthatóan elvigyorodott. Eszes nő meg kell hagyni, és veszélyes. Jobb a szemét rajta tartania, vagy a végén bajba kerülhet.
- Sok nyelven beszélsz. Ősi nyelven szólaltál meg először. Miért?
- Mi közöd lenne hozzá Azura átkozottja*? -a maró gyúny csak úgy csöpögött a hangjából. A másikat viszont még sem sértette vérig... "Egoista szuka..."
- Ki vagy te hogy így nevezz? Melyik mer faj a tied? Ayled*? Nem hiszem...
- Bolond vagy. Az Ayledek kihaltak, az utolsó tagjaik faként tengetik napjaikat Cyrodiil dél-nyugati területein. Nem ők voltak az elsők.- javította ki, az átkozott néphez tartozót
- Akkor melyik volt az tudatlan? "Visszavonom, bolond" - Honnan tudnád. -már a férfi hangja is gúnyos hangnemet vett fel. Mindig is szánalommal nézett az ilyen mindentudókra. Nem szerette ha okoskodnak, sem ha parancsolnak neki a bolondok. De a nő csak elhúzdta a száját, és egy mindenttudó mosollyal ajándékozta meg a férfit. Nem mondott semmit. A sötét elf mellé lépett, és várta az indulást. A vörös szemű odaadott neki egy fekete köpenyt, majd elindult a lépcsőn...

* Azura átkozottja: Eredetileg a sötételfek is aranybőrűek voltak. De megszegték Azurának tett ígéretüket, ezért tette őket olyanná mint amilyenek most.
**Ayleidek: Eredetileg az első mer faj. (nálam ez változik) Más fajoktól elzárkózva éltek, és rabszolgaként tartották az embereket, mágiájuk érdekében.