Rövid unalomszülte gondolataim

Storm - Vihar

  Feszültség uralkodik a levegőben. Minden szinte vibrál. A sötét felhők egyre csak gyűlnek felettem. A távolban még dereng némi világosság, de ahol én állok esély sincs az eső elkerülésére. Vihar készülődik. Érzem az ereimben, a fejemben, a végtagjaimban. Amihez hozzáérek megráz. Ez pedig nem jelent jót. Ma hatalmas vihar lesz.
  Megszaporázom a lépteimet, de tudom, hogy nem fogok hazaérni a villámlás előtt. Kizárt. Pontosan tudom, hogy mikor fog kitörni. Már csak pár másodperc. Egyre sötétebbek a felhők körülöttem. Talán félnem kéne. De nem tudok.
  Amióta legelőször belém csapott a villám nem félek, de nem is szeretem. Nem tud nekem ártani. Csak a szükséges rossz az esőhöz. Na azt szeretem. Akkor olyan mintha a víz befolyna a bőröm alá. Belülről frissít fel és táplál. Talán pont azért, mert én idézem elő...
  Három... kettő... egy...
  Hatalmas mennydörgéssel egy villám csap le arra a lámpaoszlopra, ami mellett elsétálok.
  - Tudsz te ennél többet is - suttogom és elmosolyodok.
  A vihar meghallotta, ebben biztos vagyok. Főleg azért, mert érzem, hogy a következő célpont én vagyok.
  Essünk túl rajta gondolom. Szeretném ha esne már az eső. Ehhez pedig én is kellek. Pontosabban az erő, ami bennem lakik. Az előző "esőcsináló" azon a péntek tizenharmadikán halt meg amikor először belém csapott a villám. Vagyis pont azért csapott belém, mert a másik meghalt. Azért választott engem, mert kiskorom óta szeretem a vizet. Ezt tudtam. Hogy honnan? Fogalmam sincs.
  Három... kettő... egy...
  Vakító villanás. Hatalmas, szinte elviselhetetlen feszültség. Mint mindig, most is a homlokom közepére, a harmadik szemem helyére csap be. Átfut a testemen, de nem távozik egyből. Még vár valamire. Addig is bennem vibrál és érzem azt az elektromosságot, amit egy ember nem lenne képes túlélni. Cikázik az ereimben, de sehol nem csapódik ki.
  Képzeletben összegyűjtöm a bennem lévő energiát és egy labdává formálom. Elkezdem mozgatni a kezeimet és hamarosan vakító gömbként már az ujjaim között érzem a veszélyes erőt. Az adrenalinszintem az egekben, a szívem a torkomban dobog, mint minden alkalommal. Ezt az érzést nem lehet megszokni. Egyszerre ijesztő és csodálatos.
  Amikor a gömb már elég nagy beleadom az utolsó energiámat is és feldobom olyan magasra, amilyen magasra csak tudom aztán összeesek a földön. Felnézek és látom, hogy egyszerre két villám is belecsap, mintha két mohó kar nyúlna az értékes kincsért.
  Hatalmas mennydörgés. És abban a szent pillanatban elkezd esni az eső. Csak zuhog és zuhog.
  Végre gondolom. Éppen ideje volt.
  Feltápászkodom és folytatom az utamat hazafelé. Közben csendben örülök az esőnek. Hiába olyan kimerítő és sokkoló elérni, hogy essen, utána nem hagyja abba egy jó ideig.
  Imádok megázni. Ahogy a hajam csomókban tapad a hátamra. Ahogy a ruhám átnedvesedik rajtam. Imádom az eső illatát. Én ilyenkor érzem jól magam. Csak az eső és én.
  Nagyot sóhajtok mert elérkezem a házunkhoz. Ne gondoljatok valami hatalmas, fényűző épületre. Ez csak egy négyszobás házikó, amiről kívülről mállik a sárga festék.
  Felnézek még utoljára az égre. Még mindig nagyon sötét. Még mindig villámlik. De ez csak a szükséges rossz az esőhöz, amiből igyekszem minél többet magamba szívni, amíg még lehet. Lehunyom a szemem és csak állok kitárt karokkal az esőben. Csodálatos érzés.
  Tekintetemet a házra emelem. Egy vízcsepp bepottyan a pulcsim alá és játékosan végigsimogatja a bőrömet a gerincoszlopom mentén. Kellemesen megborzongok és megrázom a fejem.
Belépek a kicsi házba. Itt sincs sokkal világosabb, mint kint. A konyha-nappalinkban egyetlen égő pislákol némileg, de nem sokat ér a sötétség erejével szemben.
  - Hol voltál? - pattan fel anya a kopott asztalunk mellől - Mégis miért sétálsz te ilyenkor? És ha beléd csapott volna a villám?!
  Csak hátat fordítok neki és mosolygok. Ha tudná milyen közel jár az igazsághoz...