Mondd kik vagyunk?

A macska

Az utcasarkon sötéten gubbasztott a macska. Nem volt füle meg farka se a színét is nehéz lett volna megállapítani. Nem volt az se cirmos se tarka de még olyan igazán fekete se volt. Nem volt igazán semmilyen a borzas utcamacska aki az utcasarkon gubbasztott, sötéten.

Lehet hogy észre sem veszem ha nincsenek azok a szemek. Azok a szemek...Egy feledett lélek minden haragjával izottak. És ő egyenesen rám bámult én meg vissza őrá. Két elveszett kóbor tekintet találkozott egymással. Két halott zöldes szempár. Nézd. Mondtam neki. Hát idejutottunk. Ő megértően bólintott.

Örültem, mint mindig ha nagy ritkán előfordul hogy észrevesznek. Mindketten csupán szellemek voltunk a valós emberek világában, s hát a szellemek látják egymást.

Nem siettem. Az ember élje az életét még akkor is ha az egy akkora szar mint az enyém. Így hát felmásztam a tetőre. Újdonsült lelki társam szorosan a nyomomban. Kiültem és a mélységbe himbálózó bakkancsom fölött merengtem. A város sötéten és bűzösen nyúlt el alattam. Ezer meg ezer ember aki le se szarja egymást. Kibaszottul deprimáló. Nem értettem nekem mért kell ilyennek lennem. Hogy én miért érzem az összes vágyukat rezdülésüket, nem értettem.

A macska óvatosan hozzám dörgölőzött szegény girhes állat kiéhezve egy cseppnyi szeretetre. Szomorúan mosolyogtam és megvakartam a fülét. Néha azon gondolkodtam valyon hányan lehetünk még. Kirekesztettek. Akiknek minden bűne az hogy mások. Hogy ők megpróbálták. Ők nem hagyták magukat befolyásolni. Akik kiszálltak. S most elvesztek. A választ nem tudtam.

Csak azt, hogy mi ketten most nagyon nagyon magányosak vagyunk.