Mondd kik vagyunk?

Nevek

Számomra a neveknek hatalma van.

Ritkán szólítok embereket a nevükön. Ha mégis megteszem, akkor annak súlya van. Minél többet ér számomra egy ember, annál nehezebbemre esik kimondani a nevét. Szerintem félek. Hogy elkopnak. Megszürkülnek. Hétköznapivá válnak.

Hálás voltam Lucifernek a gúnynevéért. Így különösebb gátlások nélkül beszélhettem legalább vele.

Nándor

Nevek, hangok, kacajok. Elillanó arcok a villamos karcos üvegén át. Azt mondta menjek csak, ő majd jön. Kétkedve néztem rá. Éreztem hogy hazudik. De mentem. És mikor mégis visszafordultam már késő volt.

***

Úgy nagyjából fél óráig haladhattunk így, házról házra surranva. Feltűnt, hogy az általunk használt szakaszon, szinte akadálytalanná volt téve a haladás. Az egymástól kissé távolabb eső tetők közti szakadékok deszkapadlókkal voltak áthidalva, amíg a csúszósabb részeket valaki nagy gondosan gumiszőnyeggel parkettázta le. Nem kis teljesítmény, azt meg kell hagyni. De vajon ki, és mi célból fektetett annyi energiát abba, hogy ezt a fenti világot közönséges "amatőrök" számára is elérhetővé tegye?

"Legjobb mászó"? Gondolom szkeptikusan. Anyám, ezeken a mozgássérültbiztossá tett közutakon még egy rokkant nyuggercsiga is kényelmesen korzózhatott volna.

-Na élsz még?- fordul hátra kaján vigyorral az arcán újdonsült kalauzom. Jobban mint te...gondolom cinikusan, ahogy ziháló lélegzetét hallgatom. De nem teszem szóvá, csak unottan nézek vissza rá. Lemondóan sóhajt.
-Najó, rendben akkor...eh itt is volnánk.
-Itt?
-Ja itt.
-Aha azt látom.
-Látod?- Vigyorog kajánul, amitől kicsit elbizonytalanodok. Hirtelen belémnyilall, hogy valami nincs rendben, hogy nem stimmel ez a laza póz, a hirtelen felvett flegmaság...fáradt szervezetem a másodperc töredéke alatt kapcsol vészüzemmódba, érzem ahogy az adrenalin végigárad a vérkeringésemben ahogy a szívem kétszeres sebességel pumpálja izmaimba az élatadő löggyöt, hogy ősi ösztönömnek engedve vagy támadjak vagy meneküljek - de mielőtt még felfoghatnám mi történik velem két oldalról erős kezek ragadnak meg, miközben valaki egy izzadságtól és - mhm talán hányástól? - bűzlő ruhadarabot húz a fejemre.

-De mi nem akarjuk hogy lássál!- Sziszegi egy számomra ismeretlen, nem kimondottan kellememetlen, de ellenszenves hang. Ennyi elég is hosszú ejszakákon denevérszerűvé élesedett füleimnek, hogy kiszámítsam a szöget és a távolságot. Kitépem magam fogvatartóim karmai közül és egy hivatásos focista precizitásával belefejelek a szóban forgó egyén orrába, majd kellemes bizsergést érzek ahogy meghallon az ismerős reccsenő hangot. Persze nem hagynak sok időt hogy kellőkképpen megfürödhessek eme sikerem lámpafényében. Gyorsan összeszedi magát, a megtorlás kegyetlen. Térdét belevágja a gyoromba, amitől elmegy a lélegzetem majd lekever egy -meg kell hagyni tisztelnivaló- pofont.

A nagy felfordulásban kissé lecsúszott a fejemről a kellemetlen szagokat árasztó ruhadarab, így megadatott egy rövid pillantás a külvilágra. Meglepődve állapítom meg, hogy a srácnak akit orrbavágtam lágyan hullámzó, rozsdaszín haja van. Ám mielőtt alaposabban szemügyre vehetném fájdalomtól eltorzult arcát újra elsötétül a kép.

-Fú fiúk láttatok már ilyen harcias egy cicát?
-Ja de még mennyire- morogja csendesen Lucifer, aki azóta is a sebeit nyalogatja.
-Veled meg mi történt? Megtámadott egy vadállat?
-Á hagyjuk...-vonja meg a vállát amaz. Legalábbis így sejtem ha már nem láthatom.

Ezt a hangot még nem ismerem. Gyorsan megpróbálom összeszámolni őket. Szóval Luc, a srác kinek betörtem az orrát, a két fogvatartóm és ez a kappanhangú. Ez egyelőre öt, de biztosra nem mennék.

Hirtelen érzem ahogy egy megtermett alak a vállára kap, akár egy zsák krumplit, ami nem meglepő ha figyelembe vesszük az én éppenhogy 45 kilóm és az ő tekintélyes testsúlya közti arányt.

Majd elindulunk lefelé. A fejem úgy himbálódzik mintha ingaóra volna csakhogy egészkor nem a kakukk fog belőle előjönni, hanem, attól tartok, hogy a nem létező vacsorámat láthatom viszont nemsokára. Ennek ellenére erősen behúnyom a szemem és megpróbálok koncentrálni. Tudom, a testem jópárszor cserben hagyott már, de az agyam még sosem. Az más kérdés, hogy néha nem azt teszi amit én szeretnék.

Közben úgy tűnik hogy leértünk a földszintre. Az ő szintjükre. De állj. Ha az érzékeim nem csalnak, tovább haladunk lefelé. Úgy jó 10 percnyi gyaloglás után a menet hirtelen megáll. Érezhetően lehűlt a levegő. Még egy jel ami arra utal, hogy a föld alatt vagyunk.

-Jelszó!- hallatszik tompán, gondolom egy ajtón át. A vörös - mert ő az, most már megismerem a hangját- pár, számomra érthetetlen szót mormol, majd hallom ahogy elforful egy zár és továbbhaladunk. A hosszú, huzatos folyosón kísértetiesen konganak a szakadt edzőcipók ritmikus léptei.

Balfékek, még azt se tudják hogyan kell rendesen, hangtalanul járni, gondolom utolsó erővel, mielőtt a fejembe tóduló vér végleg kioltja az eszméletemet.