Mondd kik vagyunk?

Kik vagyunk?

És az idő megy tovább. Nincs megállás. Nincs kegyelem. Nincs semmi, semmi, amibe megkapaszkodhatnál. Múló emlék minden pillanat. Könnyedén, egy öreg megviselt molylepke szárnyán tovazümmögnek az órák.

Soha nem leszek az aki mindenki más volt. Ez egy új világ. Ez én vagyok. Küzdök, hogy magam maradhassak. Hát nem nevetséges?

Most kicsit minden olyan mint egy álom. Vagy talán az is? Hol vagyok? Most minden olyan nyugodt, olyan bizonytalan, nem pontosan meghatározható.

És akkor rájövök. Félek. Újra átélem.

Miért nem maradtam a kényelmes kis hülye életemnél? Ott legalább tudtam ki vagyok. Egy macskalány. Sebezhetetlen.

NEM! Nem tehetitek! Nem csinálhattok újra senkit belőlem.

NEM!

×××

Borzongva ébredek fel. Sokáig csak a kitört ablakokon átsüvítő szélt hallgatom mélyen lehunyt szemhéjaiomon át. Hallgatom mit mesél. Hív, csábít, hogy menjek vele. Hogy váljak társává hosszú magányos vándorlásain át. Közelbújik hozzám és szép ígéreteket suttog a fülembe. Beletúr a hjamba, belelát a lelkembe.

Gyheeeere....gyere velem. Bízd rám a fájdalmat....én ssssegítek. Erőt adok cserébe...szzzabadságot. Örökre. Együtt fogunk száguldani a legek örök útján...sssssenki nem állít majd meg. Szédítő szakadékokat szelve át, az égbenyúló hegyek csúcsain túl vadvirágok boldogító illatát hordjuk szanaszéjjel. Mi leszünk a a a tavasz, az ősz, a tél, a nyár hírnökei. Mi leszünk az évszakok. Ősöreg fákat tépünk ki gyökereikből nevetve, ha úgy tartja kedvünk. Vihart kavarunk labdázva fellegekkel, csak hogy utána az apró kis emberek falvaira zúdítva azokat örömünket leljük szenvedésükben. Ha úgy tartja kedvünk lágyan megcirógatjuk egy kislány orcáját és a magasba kapjuk színes papírsárkányát, gyönyörködve boldogságában, hogy aztán szeleburdi szeszélyünknek engedve örökre magunkkal sodorjuk azt. Miénk lehet a világ...,suttogja. Tudod hogy nem kérek cserébe mást...hiszen tudod, csak egy egyszerű lépés előre, hiszen ismered te ezt...nem tart tovább egy röpke pillanatnál, hogy kiszabadulj tested földhözragadt börtönéből...cserébe csak...add nekem a Lelked.

Nem. Suttogom a félhomályba. Most nem. Ne félj megkapod. De nem most még várj.

A csendes szellő haragjában vad orkánná változik és dühösen beletép a hajamba. Majd még egyszer körbevágtat a termen és nagy csörömpölés és szilánkeső közepette kiviharzik az ablakon. Tudom, még vissza fog jönni.

-A szél nagy úr...nem jó vele kikezdeni.

A hang irányába kapom a fejem, miközben a jobb kezemmel már előhúznám a késem, de egy káromkodás kíséretében nyugtázom, hogy azt korábban, miközben eszméletlen voltam elvették tőlem. Időközben kivilágosodott így a fénytől elszokott szemeimmel vaksin pislogva próbálom kivenni a tőlem mindössze pár méterre ülő alakot.

-Ezt keresed?- Emeli fel a tízcentis kihajtható acélpengét Romanov.

Már nyúlnék is a kis kés után, de a fiú visszarántja azt, és egy ügyes mozdulattal elrejti a zsebében.
-Tudod nem szeretném, hogy hirtelen felindulásból leszúrjál, még ha csak azért is mert megijesztettelek.- szabadkozik.
-Gondolom nincsenek túl kellemes tapasztalataid a dologgal kapcsolatban.- jegyzem meg csípősen. De ahogy a szavak elhagyták a számat már meg is bántam őket. Látom ahogy egy árnyék suhan át a arcán - talán fájdalom, vagy harag? Ösztönösen hátrébb húzódom, de végül csak ennyit szűr ki összeszorított fogai közül:
- Ki beszélt erről neked?
- Na jó mit vártál? - vágok vissza.
- Azt hitted, hogyha csak úgy ott hagysz egy csapat csavargóval némán fogok ott ülni egész este? Beszéltem velük igen, én kérdeztem ők meg válaszoltak.
- Mindegy, hagyjuk.- rázza meg lemondóan a fejét. Enyhén hullámos, sötétbarna haját ma a feje tetején összefogta, de akadt egy két konok tincs, ami nem ért bele a kontyba így most szemtelenül lengedeznek a homloka körül. Őszintén szólva enyhén mulatságos látványt nyújt.
- Menj el egy fodrászhoz. Rádférne. - mormogom, és már fordulnék is vissza aludni, bár ez annak a tudatában hogy a fiú itt ült mellettem, ráadásul a késemmel a zsebében nehezen ment volna.