Mondd kik vagyunk?

1. éjszaka

1. rész

Csendesen szaladok végig a tetőkön. A levegő enyhén csípős, finoman csiklandozza az arcom.

Észak. A városnak ezt a részét kevésbé ismerem. Legalábbis nem éjjel. Nem áll jó hely hírében. Finoman összeráncolom a szemöldököm, amitól apró kis ráncok keletkeznek az orromon, amiken Rozi annyit tud nevetni.

Ahogy haladok előre, a kísértetiesen néptelen utcákba lassan élet költözik. A sötét ablakok fokozatosan kivilágosodnak. Végignézik az előttem elterülő képen. A cifra, régi bérházak egyre inkább átadják a teret az alacsonyabb és sokkalta pragmatikusabb kollégáiknak. Valami iparnegyedbe érkezhettem, vagy mi.

A következő sarkon megállok hallgatózni.

Egy távoli házból egy nő nevetése hallatszik ki. Nem vidám. Inkább elkínzott és félelemmel teli. Beleborzongok, és megpróbálok valami másra koncentrálni.

Jobbról cifra káromkodások sora szűrődik fel hozzám, elmosódva, eszméletlenül hamis dalfoszlányokkal tarkítva. Valami olcsó sanzon. Kocsmára tippelek.

A hátam mögött a várost kettészelő folyó terpeszekedik, lustán. Visszafordulok és szemügyre veszem milyen hosszú utat tettem meg az elmúlt egy órában. Fáradtságnak még semmi jelét nem érzem, viszont a gyomrom már alaposan korog.

Ekkor megcsapja valami az orrom. Elmolyodom, és macsekra sandítok, aki egészen idáig hűségesen követett.

Mhmmm...sült kolbász-nyalja meg a szája szélét.

Az igazság az, hogy kihagytam a vacsit, és még nem tom hány étkezést, igaz a cigi elnyomta az éhséget, de már lassan tényleg be kellene kapnom valamit.

Már indulok tovább mikor az a nyugtalanító érzésem támad, hogy valaki követ. Látszólag a macska is észtevette, koszos bundáját felborzolta, és füleit idegesen a hang irányába fordította.

Továbbmegyek, mintha nem vettem volna észre, miközben óvatosan hátrasandítok. Semmi. Pedig esküdni mertem volna, hogy valaki van ott.

Úgy kb öt percig haladunk még így tovább, a kolbászról időközben meg is feledkeztem, sokkal inkább lekötött, hogy valami kevésbé nyílt terepre keveredjek.

Most mintha látni véltem volna egy elsuhanó árnyat a szemem sarkából. Basszus ez veszett közel van.

Előttem feltűnik valami kissebb felépítmény a tetőn, valami padlás, vagy mi a franc. A lehető legtermészetesebben, mintha erre vinne az utam befordulok mögé. Hátul találok egy létrát amin felkapaszkodok a tetejére. Úgy ülök itt mint egy felhúzott rugó, pattanásig megfeszített izmokkal, ugrársa készen és mereven figyelem az alattam lévő platformot. Meglazítom a késemet, de még nem húzom elő. Ha elkerülhető soha nem használom. Szerencsére eddig még csak kétszer kényszerültem előrántani, és akkor is csak fenyegetésként. Amit tehetek elintézem ököllel.

Követőmre nem kell sokáig várnom. Harmincig sikerül elszámolnom, amíg feltűnik alattam. Láthatott befordulni. Némi tétovázás után ő is befordul, de előtte óvatosan bekémlel, hátva már várok rá. Na nem tök hülye a gyerek, ezt meg kell hagyni.

Megkönnyebülten látom, hogy nálam alig nagyobb sráccal van dolgom. Karcsú, sőt már-már kellemetlenül cingár testén lifeg a túl bő póló. Körvonalaknál többet nem sikerül kivennem a ritkás holdfényben.

Felkészülök, és kivárom a megfelelő pillanatot. Mikor pontosan alattam van időt sem hagyva neki a reagálásra, másodpercek töredéke alatt akcióba lépek.