Mondd kik vagyunk?

Rajzolok

A medvecukor émelyítően keserű íze lassan árad szét a számban.

Már öt órája ülök itt és bámulok le erről a tetves tetőről. Nem tudom hova vezet mindez. Nem értem. Nem akarom tudni. Félek.

Behunyom a szemem, és mint minden egyes nap újra meg újra immár egy éve lejátszódik a megszokott jelenet.

10 másodpercet késtem. 10 méter választott el tőle. Akkor ott a végtelennek tűnt. Újra meg újra ugyanaz az álom. Ahogy futok felé de nem érem el. Mert nem érhetem el.

Három üveg sör, plusz mínusz tíz szál cigi. Újabb öt oldal a vázlatfüzemben.

A vázlatfüzetem nagyjából az életem. Benne van minden ami én volnék Rajzok, sorok, versek idézetek. Anya egyszer ragaszkodott hozzá hogy azért már mégis mutassam meg neki hogy mivel töltön nagyjából a fél életem. Hát...elég csalódott volt. Még soha senkivel nem találkoztam akinek tetszettek volna a képeim. Senkivel kivéve...

Találomra felnyitok egy oldalt. Fura alakok bizarr összevisszaságban. De ha az ember jobban odafigyel észreveszi, hogy valahogy mégis mind összefüg. Egymásból keletkeznek egymáshoz kapcsolódnak. Ennek itt a karja lassan a szomszédja hajává változik, még saját keze amaz szívét alkotja.

De szemet soha nem rajzolok nekik. Mert mind vakok. Soha nem lesznek képesek észrevenni egymást.

De eddig senki se vette a fáradságot hogy tényleg megnézze a képeim. Csak átfutnak rajta, éppenhogy érintve a felületet. Soha senki nem mer méllyebre menni. És amit először meglátnak arról alkotnak véleményt: kusza vonalak összevisszasága. Nem szép. Csúnya. Ijesztő.

Olykor olykor felbukkan valahol az oldal szélén maga a halál. Mindig jobboldalról jön és balra megy. Ő az egyetlen akinek szemet is rajzolok. Mert ő lát. Ő meglátja azt ami belül szép, és elragadja magának. A mocskot meg itthagyja élni a földön.

Szerintem semmi baj nincs azzal, hogy a halált magas jóképű fiatalembernek képzelem hosszú szőke hajjal, talpig hófehér, lakkozott bőrszerkóban.

Elfogyott a medvecukor.

Álmosan nyújtózkodom. Az testem csupán csont és izom. Egy lány esetében nem éppen szép.

A nap már lemenőben van. Eszembe jut hogy otthon talán hiányolnak, de tudom nem érdemes reménykednem. Már régen feladtak engem. Én meg egyszerűen annyira sajnálom...hogy fel kellet adniuk. Addig harcoltak, kitartottak melletem. Én meg hálátlan kutya, csak morogtam rájuk.

Sajnálom Anya.

Sajnálom Apa.

És...sajnálom Máté...én...én végtelenül sajnálom. Hogy soha nem mondtam el neked. Hogy soha nem kérdeztelek. Hiszen láttam. Láttalak. Végignéztem ahogy egyre lejebb és lejjeb zuhansz, tétlenül. Te voltál az egyetlen...az egyetlen akit valaha is szívből szerettem.

Azok a séták a zuhogú esőben. Néztelek a csuromvizes hajaddal ahogy mélyen belélegezted a nedves fű illatát.

Azok a pillanatok az erdőben, a hegytetőn. Senki nem szólt mégis értettük egymást. Mert te érezted a helyek hatalmát.

Álltunk a falon sötéten és kevélyen. Emlékszem még mennyire vagánynak éreztem magam melletted. Ketten együtt erősek vagyunk. Valahol szemben álltunk az egész rohadt társadalommal.

Azok a sötét pillanatok a szobádban, ahol minden villanyt leoltottunk, döngettük a zenét és filóztunk. Te érezted, te értetted...te meghallgattál engem.

Azok az órák lent a pincében mikor addig vertük a boxzsákot, míg csupa vér nem lett a kezünk.

Te tudtál velem együtt hallgatni anélkül, hogy kellemetlen lett volna valaha is.

Én soha senkivel nem nevettem annyit mint veled. Elmondthatom, hogy minden egyes bevásárlás a tescóban egy élmény volt. Senki nem értette a vicceinket, csak mi. Elég volt egyetlen szó, egy gesztus és tudtuk miről van szó.

Én csodáltalak, és te meg felnéztél rám.

Te értetted a rajzaim.

És én láttam rajtad hogy valami bánt. Hogy valami nincs rendben. De soha nem szóltam. Te soha nem beszéltél magadról. Úgy ahogy én sem. Soha nem mondtam el mennyire szeretlek.

De most már nem tehetem. Mert elkéstem.

Felállok, és leköpök a mélybe. Az igazság az, hogy az élet nélküled elviselhetetlenül szar.

De én megígértem. Megígértem Anyának. Megígértem Apának. Megígértem Rozinak hogy küzdeni fogok. Hogy nem okozok még több fájdalmat nekik azzal hogy én is...elmegyek.

Csöndesen ugrok tetőről tetőre. Érzem az arcomon a friss éjszakai szellőt, élvezem ahogy az izmok mozognak a bőröm alatt. Fürgén mint egy macska. Gyilkosan. Sötéten. Otthon vagyok.