Mondd kik vagyunk?

Senki

Arra ébredek hogy valaki jéghideg vizet zúdít a nyakamba. A jéghideg sugár tőrként hasít a tudatomba, fájdalmas valósággal kirántva azt az álmok ködös birodalmából. Prüszkölve kelek fel és megrázom magam. Sötét tincseim konokul tapadnak a homlokomhoz.

-Vadóc!- jegyzi meg egy undok női hang. Meglepődve nézek körül. Csak most kezd el derengeni, hogy hol is vagyok tulajdonképpen. Akármerre fordulok mindenhonnen kutakodó szemek merednek rám. Óvatosan kémlelek körbe. Némelyikükben undort, másokban félelmet de egyesekben csak egyszerű kíváncsiságot vélek felfedezni.

-Kik vagytok ti?- kérdezem bambán, a nem túl finomkodónak mondható ébresztő ellerenére is révetegen.

Látom ahogy a fölöttem terpeszkedő, szintén feketébe öltözött lány valami csípős megjegyzésre nyitja a száját, de magas nyafogó hangja hejett egy rekedt férfihang tölti be a teret, amin kicsit megrökönyödöm.

-Számkivetettek.

A hang hátulról, valahonnan a körön kívülről érkezik. Megpróbálom arrafelé meregetni a szemem, de a kissebb, nagyobb vastagságú lábak erdején át csak egy sötét alakot tudok kivenni, amint a csoportusolástól távolabb áll, hátát a hideg kőfalnak vetve.

Szavai nyomán különös csend támad.
-Nem megmondtam hogy ne használd ezt a szót?- csattan fel most egy másik hang, szintén a bámészkodók sorfala mögül. Valahogy ismerősen cseng és mégis mintha most enyhén orrhangon beszélne. Csak lassacskán törnek föl belőlem az elmúlt órák emlékei. A hang a vörös fiúhoz tartozik, akinek eltörtem az orrát. Jobb lesz vigyázni gondolom magamban, mivel ezek után nem számítok túl sok rokonszenvre a részéről.

-Á szóval magadhoz tértél.- Jegyzi meg komoran.
-Köszi Roxi most már elmehetsz- int az engem még mindig gyanakvóan méregető csajnak. Á szóval Roxána a hölgy, jegyzem meg magamban. Csak most veszem őt szemügyre részletesebben. Amit először megállapítok, az az, hogy rajtam kívül ő az egyetlen lány az összegyűltek közül, azok pedig lehetnek jó huszonöten-harmincan. Valahogy hasonlít rám, a talpig fekete öltözékében és a kemény arcvonásaival de aztán valahogy mégse. Vastag, fekete szemceruza keretezi már már természetellenesen sötétkék szemeit. Vagyis szemét helyesbítek, ugyanis a másikat csak sejteni lehet hosszú, szintén hollófekete hajának függönye mögött.
Velem ellemtétben szűk, kivágott blúzt visel, ami kiemeli tesztének nőies mivoltát, és szaggatott, testhezálló farmert.

Én sosem viselek sminket. Őszintén undorodom tőle. Szerintem semmi más, csupán gyáva képmutatás, a valóság olcsó maszk mögé rejtése. De hát erről szól minden nem? Hogy kinek játszol és minek látszol. Az olcsó fotoshoppolt plakátok modelljei minden sarkon egyen-fogsorral vigyoroknak rád makulátlanná retusált bőrük fájó tökéletességével. És te már rohansz is, hogy meg vedd a legújjabb, legdrágább terméket, újra meg újra bedőlve ugyanannak az ócska igéretnek: ezután szép leszel, boldog, sikeres és sebezhetetlen. Kezedben a legfrissebb csodatermék és te már a fellegekben jársz, érzed az életednek értelme van átjár a boldogság...egészen amíg az újdonság hirtelen szült tündérvarázsa meg nem szűnik és újra érzed mennyire üres, mennyire rövid ez a tartalomnélküli felvásárolt öröm...

Számkivetettek. Menekülj. Mielőtt magába szippant. És a neonreklámok vakító fénysugarai belemarnak a szemedbe, és kiölnek belőle valamit...valamit, ami nélkül ezen a csillogó mesekastélyon kívül már mindent csak fakónak, szürkének látsz. A káprázó műfény örökre molylepkeként magához láncolt.

És ekkor a bátyám azt mondta nem. Mert anyám megint egész éjjel gürcölt. Mert a kishúgom újra sírva jött haza az iskolából, miután kicsúfolták a régi ruhái miatt. Mert apám kint a csatatéren az országnak adta az életét, és soha, semmit, még csak egy elismerő szót sem kapott. Sokan haltak meg aznap.