Homály

Part 2

Egyedül voltam egy hatalmas réten. A bogarak zümmögtek körülöttem, a madarak csicseregtek. Minden túlságosan idilli volt. Próbáltam élvezni, és csak átadni magamat ennek a végtére is gyönyörű pillanatnak.
Szőke tincseimet az arcomba fújta a szellő, ami virág illatot hozott magával. Lehunytam a szemem, és mire kinyitottam ott állt mellettem az Édesanyám. Megfogta a vállamat, és magához húzott. Az egyik kezemmel átöleltem, a másikkal egy legyet próbáltam elhessegetni róla, de az csak tovább repkedett felette.

- Erősnek kell lenned Beth!  A testvéred megtanít bánni a fegyverrel, és akkor esélyed van a túlélésre. Tudod, hogy ha nem készülsz fel, akkor ugyanarra a sorsra jutsz mint én. - hangja lágy volt. Csak úgy simogattak a szavai.

- Hogy érted, hogy ugyanarra a sorsra mint Te? - a pillantása kibogozhatatlan volt. Most már mind kettő kezemmel a legyeket hessegettem, amik egyre csak Anyámra szálltak. A ráncai fakók lettek, arcának fénye, mosolya eltűnt. A csodálatos égkék szemei szürkés árnyalatba fordultak át, ruhája szakadt lett, és koszos.

- Mit tettek veled Anya! Gyere vissza kérlek! Nem teheted ezt! Anya! - üvöltöttem, egyre hangosabban, de a hangomat elnyelte a távolság. Felébredtem. Fáztam, és izzadtam egyszerre. Ő is megbetegedett. A családom nagy része úgy gondolta, hogy van gyógyír, és egy nap majd felépülnek. Én kételkedtem... Sokakat közülünk megharaptak, és olyan sok volt a veszteség. Mindig sok lesz. Megéri egyáltalán? Shawn, Arnold, Anette az Anyukám, és még sorolhatnám. Édesapám nem bírta feldolgozni ,ezért nem is hagyta őket kóborolni. A pajtában voltak egy darabig. Gyakran én etettem őket, de mindig elkapott a hányinger amikor beléptem oda. Nem bírtam rájuk nézni. Mindenkit odagyűjtött a környékről, akinek nem volt akkora szerencséje mint nekünk. Bölcs ember, de ez egy rossz döntés volt részéről. Akkoriban hittem neki. A történtek után miattam aggódtak a legjobban, hogy feltudom-e a dolgozni a traumát. Én értük aggódtam, hogy túl élik-e. Ebédhez készülődtünk. Megterítettem, Patricia a levest kavargatta. Ő és a férje Otis fél éve éltek nálunk, régi jó barátok voltak.
- Amint hazaér a vadászatból, ebédelhetünk. - mondta higgadtan. Szemei alatt szarkalábak húzódtak, haja laza fonatba volt fogva, amiből a kusza hajszálak ide-oda csúszkáltak ki. Hirtelen egy éles kiáltás zúgott vévig a konyhán, mire Ő kiejtette kezéből a fakanalat. Maggie volt az. Kitömörültünk a teraszra, ahonnan messziről látni lehetett egy közeledő alakot. Kezében egy fiúval.
- Megharapták? - kérdezte Hershel.
- Meglőtték. - kiáltotta a férfi, kezében a gyermekkel. Egyenruhában volt, amit vér és kosz terített be. Félre álltam helyet adva neki. Felrohant a lépcsőn, be a házba. A régi fa csak úgy recsegett alattunk. Apám kiadta az utasításokat, infúzió, fájdalomcsillapító stb. Én az ablakból figyeltem mi történik. A nyegyvenes éveiben járó ember az arcát törölgette saras kezével, ami az idegtől remegett.
- Lory nem tudja. Nem tudja, hogy itt van. A saját anyja nem tudja. - ismételgette magában. Pár perc múlva megjelent egy újabb idegen, és Otis, kezében a puskával. Ők is beszaladtak a házba. Megnyugtató volt, hogy nem csak mi élünk még, de ijesztő is, hogy megint egy káosz közepébe csöppentem. A kisfiú a frissen mosott, fehér lepedőn feküdt, miközben mindenki körbeugrálta. Bőre sápadt, haja gubancos volt, de én még éreztem benne az erőt. Összeszorítottam a fogaimat, és szurkoltam neki.
- Patricia én esküszöm, hogy nem láttam. Én csak egy szarvasra lőttem. De, de a golyó átment rajta egyenesen a kis... - magyarázta kétségbeesetten. El sem hittem, hogy megint ez van.
- Semmi baj, hiszek neked! - ölelte át férjét. Dühos voltam rá. Jó ember volt, lehet, hogy nem látta, de akkor is.
- Szükségem van egy lélegeztető gépre. Így nem jut elég oxigén a vérébe, és beállhat az agyhalál. - baktatott ki Apám a szobából. Ekkor már én is a nappaliban ültem.
- Én elmegyek! - kapta fel a fejét az egyenruhás férfi.
- Nem Rick! Magának maradnia kell. A fiának vér kell, és ezt csak maga tudja biztosítani. - egyező vértípus. Érthető. És legalább megtudtam, hogy hívják a sheriffet. Így hát a maradék ember elindult a szerkezetért, nem máshova, mint az iskolámba. A halott diákok, tanárok közé. Nem is érdekel az egész. Menjenek csak. Nekem már minden mindegy volt. Felvettem egy szalmakalapot, zsebre dugtam a kezem, és sak sétálgattam a mezőn. Déjà vu fogott el. Letéptem egy virágot, valami gazt, de azért szép volt, gyönyörködtem benne pár percig, aztán csak átadtam magamat az érzésnek. Megoldódik minden ugye?