Homály

Part 4

Régebben imádtam aludni. Megtanultam, hogyan kell tudatosan álmodni, megváltoztatni akár a rémálmok kimenetelét. Miután nem tudtam ragaszkodni már semmihez, ami Édesanyámból maradt, már nem tudtam aludni sem. Forgolódtam éjszakánként. Gondolkodtam a történteken, a halálon. A saját halálomon. Maggie azt hitte depressziós vagyok. De nem voltam az, egyáltalán nem. A napom nagy részét a szobámban töltöttem, nem ettem, nem ittam. Max. wc-re mentem ki, de az anyagcserém felborult. Kiszáradtam. Dél körül lehetett, amikor az ágyamból fekve figyeltem a lámpa pislákolását, és a lehúzott redőnyön keresztül beszűrődő napfényt, ami megtöltötte a szobát világossággal. Lory lassan kinyitotta az ajtót, lépteire felriadtam. Letett egy tálcát az éjjeliszekrényemre, volt rajta egy tányér, néhány szelet uborkával, csirkével és krumplival, egy kés, és egy pohár tea.

- Edd meg az ebédet, utána pedig elmehetnénk sétálni. - mondta mosolyogva. Hosszú barna haja, hullámokban omlott vállára. Szánakozón tekintettem rá. Igaz nem igen beszéltem senkivel, és nem igazán vettem részt az életükben, de tudtam mi zajlik az emberekkel. Lory terhes volt. Próbálta jól elrejteni a pozitív terhességi tesztet, de túlságosan egyértelmű volt az egész.

- Terhes vagy igaz? - néztem rá, de kerülte a szemkontaktust. - Hogy tehetted ezt?
Megfogják zabálni a babáját. - gondoltam - Mindenkit megfognak zabálni.

- Nem volt beleszólásom. - tette hozzá. Bámultam magam elé. Nem gondoltam semmire, csak egy gyönyörű, halott újszülöttre.

- Változtat ez bármin is? - kérdeztem.

- Inkább egyél valamit! - mondta ingerülten, majd zihálva kirontott a szobából. Szándékosan bántottam meg. Reméltem, hogy nem fog megszületni a gyermeke ebben a mocskos világban. Vagy, hogy mire megszületne én már nem leszek. Hogy lehettek ennyire kegyetlen gondolataim? Elbőgtem magam. Nagyon sokat sírtam akkoriban, ma már képtelen vagyok rá.
Valamivel később újra bejött hozzám.
- Nem ment le egy falat sem? - megcsóváltam a a fejem. - Tudom milyen nehéz Beth! - hajolt le hozzám, amint meglátta, hogy sírok. - Tudom, hidd el! Nem mondom, hogy könnyebb lesz, de jóra kell fordítanunk a dolgokat. Nekünk! Mert ez már csak rajtunk áll! - magyarázta, de én nem figyeltem rá, csak a késre a tálcán. Ma este megölöm magam. Igaza van. Ez csak rajtam áll.

- Köszönöm - mondtam. Hosszan a szememet leste, hátha viszonozom a tekintetét, de miközben annyira elvolt foglalva a hálálkodásommal, elvettem a tompa konyhai kést, és a takaróm alá gyömöszöltem. Reméltem, hogy nem vette észre. Felállt, végig simította a kezét a hajamon, felkapta az ebédemet, aztán kiment. Visszafeküdtem az ágyamra, kezemben a kést szorongatva. Mi lesz ha nem merem megtenni? Eltelt pár perc, majd visszarohant. Meglátta, hogy eltettem.

- Ezt ugye Te sem akarod? Add vissza kérlek! -parancsolt rám. csalódottam sóhajtottam, de persze nem tagadtam a dolgot. Kezébe nyomtam, és visszabújtam a meleg ágyamba. Tudtam, hogy már csak idő kérdése, és jönnek a sablonos szövegek, hogy megéri küzdeni. Előre látom a nővérem dühös arcát, ahogyan elhord mindennek, hogy még is, hogy gondolom ezt. Nekem már mindegy. Ma este meghalok. Ahogy számítottam percek múlva megjelent Maggie.

- Beth! Te normális vagy? Jesszusom... Tudod mekkora fájdalmat okoznál ezzel? Mi is elveszítettük Anyát. Nem csak Te... - kezdte a prédikálást. Belefáradtam, hogy mindenki ezzel jött...

- Nem látod? Előbb, utóbb mindannyian elveszítjük egymást. - vágtam hozzá. Felhúztam az egyik szemöldököm, és egy lehelletnyi szarkazmussal mosolyra húztam a számat.

- Megtennéd ezt velem Beth? - kérdezte.

- Te sem úszhatod meg! Akkor meg mire várunk? Inkább meghalok itt, kényelemben, és olyannal akit szeretek, mint, hogy rothadóvá váljak, és örökké bolyongjak, holtan. Csináljuk együtt! - akkor azt hittem ez jó ötlet. Meghalni olyannal, akit szeretek. Szépnek tűnt. Maggie rémült pillantásokkal halmozott el. Megfogta a kezemet, rángatni, és kiabálni kezdett, belőlem is csak dőltek a szavak. Csúnya dolgok, amiket nem akartam, de csak úgy kicsúsztak a számon. Bármit megadtam volna egy békés, gyors halálért. A fejét fogta, felpattant, és az ajtónak támaszkodott.

- Nem foglak magadra hagyni, mindjárt visszajön Lory. Én meg, összeszedem magam, és később megbeszéljük ezt, kulturált módon. - mondta, és azzal a lendülettel becsapta az ajtót. Csupán 10 percem volt arra, hogy véget vessek az életemnek. Átfutottam a fürdőszobába, és magamra zártam az ajtót. Kutatni kezdtem a fiókokban, de nem találtam semmit, szóval megragadtam egy ékszeres dobozt, és nekicsaptam a tükörnek, aminek szilánkjai minden felé szétszóródtak. Engem éppen, hogy súrolt. Megfogtam az egyiket a földről, élesebbik felét végig húztam a csuklómon, de semmi. Kissé bepirosodott a bőröm.

- Ne legyél már ennyire gyenge! - kiabáltam, és újra az alkaromhoz nyomtam. Gyorsan végig hasítottam, ezzel csúnya sebet hagyva. A vér csepegett a csempére. Bepánikoltam. Szaporán kapkodtam levegő után. Az ajtón elkezdtek dörömbölni. Két ujjammal széthúztam a vágást, de az nem volt elég mély. Lehet, hogy belehalhattam volna, de ezt még könnyedén összelehet varrni. Ránéztem a véres tükör szilánkra, és a szemeimbe megint könnyek szöktek.
- Nyisd ki Beth! Hallod! Ne csináld ezt Beth! Nyisd ki az ajtót! - nem tétlenkedtek túl sokáig, betörték a fa lapot.
- Sajnálom. - nyögtem halkan, és közben szorítottam a sebet. - Sajnálom...