Homály

Part 3

Eltelt néhány hét. Nem tudom pontosan mennyi. Otis meghalt az iskolában, de sikerült elhozni onnan a lélegeztetőgépet, és Carl, a kisfiú felébredt. Áldozatot hoztunk érte, de örülök, hogy Ő maradt életben. A temetésen ott volt az összes újonnan érkezett túlélő. Rick, Lory, Glenn, Andrea, Daryl, és még sokan mások. Glenn és a nővérem között forrt a levegő, bármennyire is próbálták ezt rejtegetni. A csapat tagjai csak feltételekkel maradhattak nálunk. Pl. nem hordhattak fegyvert magukkal. Az udvaron aludtak sátrakban, vagy a lakókocsiban aminek a tulajdonosa egy Dale nevű ember volt. Rengeteg konfliktus állt közöttünk, de megéltünk egymás mellett, hiszen nem is volt más választási lehetőségünk. A legtöbb dolog helyre állt. A hétköznapjaim, olvasással teltek, és etetéssekkel. Eleinte borzasztó volt, de hozzászoktam. A menetrend a következőképpen zajlott: eltörtem egy csirke lábát, bevittem a pajtába, és megvártam amíg felfalják. Nem tudom pontosan hányan voltak, de nem is érdekelt, én csak Anya miatt vállaltam be ezt. Miután élve megették, általában még ücsörögtem kicsit az öreg, kopott fa rakás előtt. Nem szabadott zajt csapnom, mert akkor az ajtót kezdték lökdösni, és féltem, hogy egyszer csak áttörik. Voltak napok amikor Carlt tanítgattam. Egyik délután is így történt. Kiültünk a teraszra, és egy szakadt történelem atlaszt böngésztünk. Feszült volt a hangulat. Valamelyik nap, Glenn látta a pajtát. Nem tudom, mi dolga volt ott, de onnan rohant ki, és a rémület ami kiült az arcára, együrtelművé tette, hogy tudja. Visszagondolva jó, hogy elmondta ezt mindenkinek. Így egy perc alatt nyílt titokká vált, hogy halottakat tartottuk. Tudták, és tenni akartak ellene. Amíg azok ott voltak, mi nem élhettünk biztonságban. Lassan mindenki a ház elé gyűlt, nyüzsögtek, beszélgettek, majd Shane dübörgött oda puskákkal a kezében. Becsuktam a könyvet, és ránéztem a kissé borostás férfira.
- Velem vagytok ugye? - kérdezte, szemöldökét felhúzva. Egy koszos inget viselt, haja rövid, fekete volt, melyből izzadság csepegett. Daryl kezébe nyomott egy fegyvert, aztán körbenézett a társaságon. Daryl volt a legfurább köztük. Volt egy íjja, amivel vadászott, és ölt. Nagyon keménynek mutatta magát, de amikor Carol kislánya eltűnt, Ő volt az, aki legjobban féltette.
- Mindenkinek harcolnia kell! Ez nem kérdés! - hangoztatta Shane. Zavarodottan néztünk rá, tudtuk, hogy ebből csak rossz dolog sülhet ki. Lory, Carl édesanyja kiabált. Egyre gyorsabban peregtek a percek, nem tudtam nyomon követni az eseményeket. Miközben egymással vitatkoztak, a kerítés kinyílt, és belépett rajta Apa, és Rick. Két beteget hoztak, botokkal, amiknek végen egy hurok helyezkedett, ezeket a nyakukra tették, így nem tudták bántani őket, bármennyire is próbálták. Felkaptam a fejem, sodródtam a többiekkel akik pánikolva rohantak feléjük. A "kóborlók" vicsorogtak, és hörögrek, de Hershel egyetlen problémája az volt, hogy mindenki oldalán egy fegyver csüngött.
- Látjátok? Ezek nem betegek! Ezek halottak! Kurvára nem fogom megsiratni őket! Ezek az izék ölték meg Otist, és Amyt! Minket is kifognak nyírni! - ordította Shane. Hangja érdes volt, és érződött rajta a düh. Kezemet a szám elé szorítottam. - Had kérdezzek valamit! - folytatta és megragadta a pisztolyt. - egy élő, lélegző ember túlélné ezt? - meghúzta a ravaszt, és kettő golyót engedett a rothadó nőbe. Nem ártott neki, morgott tovább. Meglőtte még pár helyen, üvöltött tovább, de az csak, nyújtogatta kezeit. Ölni akart.
- Elég! - csitította Rick. Erősen tartotta a botot, amit a kóborló rángatott. Rick, és Shane között végig volt valami, ami viszályt eredményezett. Eleinte azt hittem testvérek, és talán valami kicsinyes hatalmi harc folyik köztük. Számomra egyértelmű volt, hogy Rick a főnök.
- Igazad van! Elég ebből. - mondta és Shane, majd fejbe lőtte a halottat. A levegő megfagyott. Apa térdre rogyott, és csak nézett maga elé. Egyre jobban szorítottam a számra a kezem, alig kaptam levegőt. Nem történhet meg ez az egész. Shane felkapott egy baltát, és ütötte a pajta ajtaját. Ekkorra már az összes személy meredve figyelte a történéseket. Nem tudtuk megállítabj. Sokan voltak odabent, túl sokan, képesek lettek volna megenni, vagy átváltoztatni mindannyiunkat. Maggie zokogott. Az ajtó megadta magát, és kiözönlött belőle a rengeteg húsevő. Sebesen, sárosan, véresen. Nagyon féltem. Attól tartottam, hogy elájulok. Patricia karjaiba borultam, és bőgtem. Kapkodtam a levegőt, de az nem áramlott végig a tüdőmbe, megakadt, én pedig fulladoztam. Egyesével leszedték őket. Mindegyiket. Amikor azt hittem, hogy vége, még egy utolsó pofont adott az élet. Utoljára kijött egy vékonyka, barna hajú kislány, akit Sophiának hívtak, és az anyja Carol, köztünk élt. Azt hitték elveszett, de végig ott volt. Ő volt az egyik ok ami miatt maradhattak. Azt hittem meghalt. A szívük legmélyén mindenki ezt hitte. De, hogy megfertőződőtt, túl nagy falat volt. Miért büntették őt? Miért kellett ezt látnunk? Ott hevert az Anyám, Sophia, és még sokan mások. Éles hang sípolt a fejemben. Kezem zsibbadt lett, térdemet nyomták a kövek. Túl sok volt a fájdalom. Elnyomta az összes érzelmemet. Fizikailag, szellemileg. Ha Ők halottak, nekem sem kellene élnem.

Sziasztok! Ez a rész nagyon keszekuszára sikeredett. Próbáltam úgy megírni, mintha egy tényleges napló lenne, de ebből csak az lett, hogy áttekinthetetlen, és érthetetlenné vált az egész. Köszönöm azt a pár visszajelzést amit írtatok, remélem azért nem lett annyira szörnyű. :)