Homály

Part 1

Nem is tudom hol kezdjem, hiszen mostanra minden megváltozott. Akkor is írtam naplót, amikor még minden a normális kerékvágásban haladt. Reggel elmentem iskolába, délután tanultam, segítettem a szüleimnek a házimunkában, lefekvés előtt elmondtam egy imát, majd elaludtam. Ez a nap volt a fordulópont. Ekkor törtem össze, de innentől kezdve váltam erőssé. Hétfő reggel volt. Emlékszem az éjszaka csendjére. A világ már nem nyüzsgött a megszokott módon, hallgatott, mint a sír. Ez olyasfajta vihar előtti csend volt. A családommal egy nagy családi házban éltünk, egy farmon, távol a világ zajától. Nagyon régóta öröklődik a birtok apáról fiúra. Ez a hely jelentette akkor a biztonságot. De én azt a bizonyos reggelt nem otthon töltöttem. A legtöbb iskolát bezárták, a tanulókat hazaküldték, és a városokat kiürítették. A betegség terjedt, és nem tudták megfékezni. A többség azt gondolta, hogy ez csak átmeneti állapot, de most már láthatják, hogy vége van, és az emberek vesztettek. Én reménykedtem a legjobban. Talán még most is. Hogy minden jóra fordul, hogy egy szép napon felébredek ebből a szörnyű rémálomból. A mi iskolánk viszont ennek ellenére is üzemelt. Ide csak olyan gyerekek jártak mint én, akik farmon élnek, vagy közeli falvakban. Nem voltam köztük sosem népszerű, de volt pár barátom, akikkel tudtam beszélgetni. Most is lenne, de kinek van rám ideje, amikor minden darabokra hullott? Visszatérve a sulihoz, itt nem állt meg az élet. Nem voltunk felkészülve az egészre, igaz erre nem is lehetett. Figyeltük az eseményeket, mintha valami beteg filmet néznénk. Kívülállók maradtunk. Édesapám, Hershel, nem akart elengedni aznap, nagyon féltett. Akkor még senki nem tudta mi lesz, ezért beakart zárni minket, addig amíg el nem múlik a pánik. Reménykedett benne, hogy elmúlik. Én viszont menni akartam. Az osztálytársaim izgatottan várták a híreket, és én sem akartam kimaradni semmiből. Tanítás nem volt, így egész nap bámulhattuk az egyetlen aprócska tv-t az épületben, hallva a legújabb történéseket. Mindenkiben ezer kérdés merült fel, de mindenkit csak a káosz foglalkoztatott. Ilyenek vagyunk mi emberek. Azt gondoltuk biztonságban vagyunk, és kiélveztük a helyzetet. Egy darabig, amíg az egyik tanár berontott a terembe. Mi a padokon ültünk, és csak bambultunk magunk elé.

- Szedjétek össze cuccotokat! - mondta - Siessetek! - hangjában hallani lehetett a feszültséget, de a tanítványai nem engedelmeskedtek.

- Tanárnő kérem! Még 5 percet had nézzük. - az idős nő tekintete egyre komorabb lett. Ránk nézett, majd bezárta a terem ajtaját. Ahogyan a kulcs elfordult a zárban, a levegő megfagyott. Lehúzta a redőnyöket, és újra ránk pillantott:

- Itt megvárjuk az igazgató urat, aztán levonulunk a tornaterembe. Sajnos a fertőzés a mi kis iskolánkat is utolérte, de ne aggódjatok, itt biztonságban vagytok! - mondta. Hazudott. A hangja remegett.

- Nem értem mit parázik mindenki - nevetett az egyik srác a hátam mögött - mindenre van gyógyír. Amúgy szerintem ez az egész csak kamu. - Ezen elmosolyodtam, hinni akartam neki, annak ellenére, hogy tudtam, hülyeséget mond. Nem sokkal később megjelent az igazgató. A tornaterem nem volt valami nagy, zsúfoltan, de elfértünk valahogy. Leültem az egyik osztálytársam mellé, aki idegesen nyomkodta a telefonja gombjait.

- Mi a baj? - kérdeztem.

- Semmi - dadogta - csak fel kell hívnom a szüleimet. A tanárnő azt mondta, hogy egy menedék táborba vitték őket, de nem veszik fel. Nincs térerő. - A szeméből könnyek csordultak, és a szájába harapott, olyan erőteljesen, hogy az kissé belilult. A családomra addig nem is gondoltam. Tudtam, hogy reggel még mindannyian jól voltak. A nap hátralévő része szörnyen lassan zajlott le. Ebédre banánt kaptunk, vacsorára pedig meleg teát. Este mindenkinek osztottak takarót, néhányaknak hálózsákot. Éjszaka mindenki sugdolózott, vagy halkan nevetgélt. Nem éreztük a dolog súlyát. Aludni senki sem tudott. Én is csak álmodoztam a történteken. - Mi lesz ha otthon mindenki megfertőződött? Hogyan öljem meg magam akkor? Nem bírom kivárni a gyógyírt, főleg nem egyedül. - cikáztak a gondolataim. Bizonytalan volt a helyzet. Lassan álomba szenderültem, de a helységen egy kislány futott át. Zihálva helyet foglalt, majd mindenkitől kérdezősködött: