ELEVEN

Number9

Vér és vanília

Egy ismeretlen nyomában járni vagy jobb létre szenderülni? Egész végig ezen elmélkedtem, miközben Zéró ösztöneit követve, megállás nélkül ment előre, és én, akár egy árnyék, követtem. Nem bíztam benne, de ha megmentett csak nem fog megölni? Hirtelen lelassult és lépései abba maradtak.

A levegőt vanília töltötte meg. Ismertem ezt az illatot. Emlékezetemben kutattam, de mikor megtaláltam volna a megfelelő információt, az agyam blokkolta saját magát. De én akkor is biztos voltam, hogy ez az illat lényeges.

Zéro rám nézett, pillantását követtem, hogy rájöjjek miért állt meg. Szemei a tejszínű réteget fürkészték. Vér. Vörös a fehéren. És akkor megláttam egy oszló, rothadó testet . Neki már túl késő élni. Hallott volt. Anyagfoszlányok határolták el a hórétegtől. Egy nő hevert előttünk, aki talán már hetek akár hónapok óta fekszik itt.

Egy kukac szaporán mászott, maga után vonzva társait, a test ajkai fele. Egy szempillantás alatt ellepték.

Legyek szálltak a megalvadt vérébe. Nyugalomban tevékenykedtek az apró férgek mellett. A testet rengeteg seb borította, de még annál is több jelentéktelennek látszó élőlény.

Egy varjú kecsesen landolt a nő homlokán. A napsugár megcsillant a csőrén majd visszaverte a fényt. A nő üveges tekintete az eget kémlelte, még akkor is mikor a madár épp felszakította retináját. Egy másik varjú a kilátszó csontok közt kezdett el kotorászni.

Közelebb araszoltam Zéróval. A vanília felerősödött. Orrcimpáim kitágultak és beszívtam a levegőt. A jellegzetes förtelmes bűz, melyet a holttest árasztott, érezhető volt még messziről is, de még ott volt a nő igazi illatja. Parfümjének szagát és valódi énjének aromáját, nem tudtam megkülönböztetni. Ezek szerint ez a nő becsületes volt. Egész életét úgy élte le, hogy nem akart más lenni. Még halála pillanatában is önmaga volt. Letelepedtem melléje. De ekkor orrom tovább adta az információkat az agyamnak és az illat előcsalogatta a bennem lakozó vadállatot.

Eleven!! Állj le. Elég! Fejezd be!

Szomorú hangja bejutott elmém legeldugottabb részébe, majd visszapattant. A fejem
zúgott, s kegyetlenül zakatolt. Ami ott és akkor történt már a múlt. Csupán csak emlékfoszlányok maradtak meg, amelyek bizonyítják, hogy egy vadállat vagyok. De nem ez a legalkalmasabb idő, hogy megtudd az igazságot!