ELEVEN

Number2

A kezdet és a vég

Koponyám élesen csattant a hűvös kövezeten. Az útburkolat, melyen egykor oly gőgösen mentem végig, a fizika törvényeinek eleget téve vissza lendítette a fejemet, majd másodszorra is magához húzta. A hatalmas csattanásra a körülöttem heverő porszemcsék felszálltak és kecses táncba kezdtek. Végig vágtáztak az arcomon és megpihentek a szemeimnél és az alattuk levő vágás redőiben. Homályos látással is az engem védő, élettelenné váló testet figyeltem.

Fények villantak fel, de a sötét sikátor mohon bekebelezte. Egyedül a zaj nem ízlett neki mivel azt minduntalan visszaköpte. A mérges emberek káromkodásai visszhangoztak. Kibaszott szuka. Rühös-tetves dög.

Állkapcsom megfeszítettem és megpróbáltam elmozdítani az aszfalt szoros öleléséből. Remegő végtagjaimmal megemeltem a mellkasom, bízva abban, hogy nyakam kötélként húzza maga után a fejem. Iszonyúan fájt ez a mozdulat. Éreztem, ahogy a koponyámban levő erek pulzálnak. Kopp-kopp. Pádum-pádum. Kopp-kopp. Annyira sajgott és lüktetett, hogy ordítani tudtam volna. Mivel nem értem volna el semmit hangszálaim felesleges kínzásával így inkább nyelvembe haraptam, de szembesültem a ténnyel, hogy állkapcsom eltört. Könnyes szemmel néztem körbe majd a szívem kihagyott egy ütemet.

Régen, ha fájt valamim, anyám mellkasához szorítottam a fejem. Hozzá bújtam, ő meg szorosan magához szorított. Mindentől megóvott én meg, elárultam. Nem voltam képes megvédeni.

Kérlek, hagyjátok őt! Nem hagyhat itt engem.

Hangom elveszett és értelmetlen szófoszlányok röppentek szerteszét. Akkoriban az én szavam nem ért semmit. Velem és a könnyeimmel senki sem törődött. Szerencsémre vagy épp szerencsétlenségemre. Talán ha azon a napon én is elenyészek...

Életem első pár hetére, sőt első pár évemre is alig emlékszem, de az a test, amely felismerhetetlenségig roncsolódva előttem feküdt, mélyen bele ivódott az elmémbe. Az egész itt kezdődött, vagy talán itt ért véget.

Ez volt az a nap, amikor meg kellett tanulnom egyedül élni. Anyám halála. Testvéreim eltűnése felnőtté tett engem. De nem csak a családom és gyermekkorom vesztettem el. Eltűntek az érzelmeim, egyedül a harag maradt meg. Semmi fájdalom, bűnbánat vagy megbocsátás.

Nem érdekelt senki és semmi. Azt bántottam, akit csak tudtam.

A környéken lakók mit sem törődve azzal, hogy nekem már volt nevem, ''Eleven'' néven emlegettek. Nem tudom, hogy egyáltalán észrevettétek-e benne az iróniát? Eleven mint életvidám, élénk és mozgalmas. De én egyáltalán nem voltam az, sőt.

Jaj, de nehogy azt higgyétek, hogy ilyen gonosz kis sajnálni való vagyok. Voltak azért szép emlékeim is.

MEGJEGYZÉS * A 11-es szám (angolul eleven) a képzeletet is szimbolizálja. Akinek életútja a 11-eshez kapcsolódik, nagy valószínűséggel filozófus, bölcs vagy tudós. Ha viszont a képzelet túlszárnyalja az elmét, akkor holdkórosnak, zavartank is tűnhet az illető.