TALÁN [Dzsudzsák Balázs]

3.

Általában az ember ilyenkor a legrosszabbra gondol, aminek következtében eluralkodik rajta a félelem. Megijedtem. Pillanatok alatt kúszott fel torkomra az a jól ismert gombóc, amivel hónapok óta küzdök. Remegő kézzel húztam ki a széket, lassan leereszkedtem rá. Gyomrom görcsbe rándult már az orvos bemutatkozásakor.

-Mi történt?-suttogtam a telefonba, egy hang nem szaladt ki számon, tudtam hogy még egy szó és megállíthatatlan zokogásba kezdek. Ezt próbáltam megelőzni.

-Szívmegállása volt, de sikerült visszahoznunk. Amint tud, kérem jöjjön be.-szívemről ekkor gurult le egy tonnás kő, szemhéjaimat lecsukva hagytam hogy legördüljenek könnycseppjeim. Mellkasomat fogva fújtattam a telefonba.

-Nemsokára ott leszek.-válaszoltam.-És köszönöm.-nyomtam ki a telefont, habár reszkető ujjaim alig találták el a piros jelzést a képernyőn. Pár percig ülve maradtam, lábaimban nem éreztem annyi erőt hogy fel tudjak állni, csak emésztettem az előbbieket. Letörölve cseppjeimet, sóhajtva tápászkodtam fel. Körülnéztem, el is felejtettem hogy mit csináltam az előbb. Miután tudatosult bennem hogy semmi fontosat, úgy döntöttem azonnal elindulok.
Sajnos a torokfeszítő sírógörcsöt nem sikerült lenyelnem, szóval még mindig egy helyben díszeleg. 

Megnyomva a fekete gombot, kocsim villanással jelezte hogy nyitva van. Lábaim akkor dermedtek le, mikor láttam hogy lapos a kerekem. Eltátott szájjal járkáltam körbe hogy felmérjem a kárt: kettőt szúrtak ki.
Rohadt mérges lettem.

Sebbel-lobbal igyekeztem a szomszéd házhoz, nem volt kérdés: tudtam ki tette. Ökölbe szorított kezemmel vágtam hatalmasakat a fából készült ajtóra.

-Nyisd ki te rohadék!

-Neked is jó reggelt!-dugta ki álmos fejét, miután mélyedést vertem a bejáratira. Fél pucéron, kezében egy bögre kávéval álldogált előttem, gondoltam rásegítek a másnaposság elleni küzdelmére csattanós pofonommal. Valamennyire sikerült, arca azonnal bevöröslött tökéletesen kiadták ujjaim formáját a foltok. Állkapcsát feszegetve, helyére tologatva nézett rám értetlenül.-Mi a franc bajod van?

-Nézz a kocsimra.-csóváltam fejem fintorogva, volt képe megkérdezni. Előrelépve pillantott oldalra az említett járgányra.

-Szerinted én voltam?-szemei méregben forogtak, arcáról lerítt az utálat minden egyes jele.

-Ki más?!-csaptam hisztérikusan combomra. Fejcsóválva hátrált.

-Nem értem miért vagy kiakadva.-húzta fel vállait.-Megérdemelted!-hanyag pillantást vetett rám, hidegen hagyta ami történt. Láttam rajta a nemakarást, pillanatok kérdése volt mikor hagy faképnél. Szóval mielőtt ezt megtenné, gyorsan ki kell agyalnom valamit.

-Vigyél el!-vettem egy mély levegőt, muszáj volt megkérnem őt.-Légyszíves!-nehezen szűrtem ki fogaim közül. Taxit hívni felesleges, kerülőt tenne, ráadásul többet kér el. A helyi járatokat meg inkább hagyjuk.
Püffögve vette fel oldalvigyorát, hitetlenkedve ingatta fejét.

-Felvered az egész házat, rám fogod a leeresztett gumikat, felpofozol és mindezek után fuvart kérsz?-kérdezte döbbenten.-Mellesleg tegnap elszúrtad a bulit, de az már lényegtelen...-habár arcáról a csodálkozás virított, hangjában a düh egyes szikrái jelentek meg. Tartotta magát, nem az a fajta aki szintén ordítozásba kezd, a külseje nem erről árulkodik. Viszont idő kérdése volt, mikor harapja le a fejem úgy igazán... Nekem pedig mikor törnek a felszínre könnyeim.-Hagyjuk.. tudod a választ!

-Kifizetem ha kell -szavaimat belém fojtotta mikor pofámba csapta az ajtót. Tudtam hogy anya nincs jól, sőt az sem biztos hogy magánál van. Ki tudja mit akar közölni velem az orvos, lehet maradandó károsodás született a szívleállásból amit persze telefonon nem a legjobb közölni. Tüdőm levegő után könyörgött, könnyeim minden erőmet elszívtak.-Nyisd ki kérlek!-dörömböltem kitartóan.-Addig úgysem megyek el!-ha valaki, akkor ő volt az egyik aki jól tudta hogy komolyan gondolom szavaimat.