Álomjárók( Kim Taehyung)

Telefonhívás

Idáig, még csak nem is gondolta volna, hogy ez lesz belőle, ha nem fogad szót. Lelkiismerete folyamatosan gyötörte, s minden este addig sírt, ameddig könnyei engedték. Iszonyatosan szenvedett, talán még az egyedüllét is rásegített egy kicsit. Nem tudta kiadni magából azt a mérhetetlen fájdalmat. Nem volt akinek elmondhatta volna, mert minden este az üres szobája várta, és az enyhe bézs színű falak, amiktől már teljes mértékben undorodott. Aztán inkább úgy gondolta, hogy nem megy vissza oda többet. Ezért sétált az éjszaka kellős közepén és ezért volt annyira magányos. Többet már nem bízott meg az emberekben, senkiben sem bízott meg. Nem azért mert félt, hogy megölik. Csak attól rettegett, hogy megint elárulják, kihasználják és ismét egyedül marad. És a szíve, ami már így is darabokban volt, még jobban összetörne. Lehetséges, hogy nem maradna belőle semmi, esetleg csak egy fekete lyuk a helyén.

Ez nem történhet meg újra. Ismételgette magában, annyiszor ahányszor csak tudta. Mert fennállt a veszélye annak, hogy elveszti az eszét. Megbolondul. Taehyung viszont nem szívesen töltötte volna élete hátralevő részét egy elmegyógyintézetben, vagy akár börtönben. Emiatt, mint édes titkot szépen megtartotta magának. Jobb volt ez így neki, legalábbis úgy hitte. Remélte, hogy nem fognak rátalálni. Sejtette, hogy még mindig keresik. A bökkenő csak az volt, hogy nem tudta kik és miért. Tisztában volt vele, hogy vannak különleges képességei amik nem mindennapiak, de ennyi. Mindössze ennyit tudott.

Az este kellemes csendjét, és Taehyung elmélkedését a régmúlton a telefon idegesítő hangja zavarta meg. Taehyung bosszúsan előkotorászta zsebéből az aprócska készüléket, melyen ott villogott egy név. :Young Min

- Hallo?

-Taehyung te vagy az?- szólalt meg egy könnyű, dallamos hang.

-Ki más?- kérdezett vissza a fiú, meglehetősen flegma stílusban.

-Megmondanád nekem mégis hol a francban vagy?

-Ohhmm..nem tudom..- Taehyung gyorsan körül nézett, hátha talál valami ismerős dolgot a környéken amiből rájöhet, hogy hol van, de semmi.

-Mi az hogy nem tudod? Tae ne húzd az idegeimet, mert esküszöm nem állok jót magamért. Csak gyere haza és akkor...

-Min...kérlek..tudtommal már nagyfiú vagyok emlékszel? És már az erőmet is megtanultam használni, valamilyen szinten..nem lesz baj. Nyugodj meg és..

-Hmm..nem is tudom, hogy a múltkor ki gyújtotta fel a fél várost, csak mert te tudtad használni az erődet??!!...na kapsz öt percet, hogy visszagyere, vagy én megyek utánad, és ha megtalállak szerintem kezdheted ásni a sírodat.- fújta ki a visszatartott levegőt dühösen a lány.

Szörnyen aggódott Taehyung miatt. Rá bízták, és azt mondták neki, hogy bármi is történik a fiúnak életben kell maradnia. Az pedig, hogy képes volt elszökni otthonról, nem segítette Min helyzetét. Direkt megmondta neki, hogy nélküle sehova se menjen egyedül, amíg nem elég erős ahhoz, hogy meg tudja védeni magát. De sosem hallgat rá.

-Az...egyszeri eset volt, és csak azért, mert elvontad a figyelmem.

-Hallasz engem ? Van öt perced, hogy hazagyere amiből szerintem már kettő le is telt, amíg te itt húzod az időt.

-Micsoda? Min ..ne csináld ezt..csak sétáltam egy kicsit.

-Én megértem, de nem megmondtam, hogy nélkülem sehova sem mehetsz?

-De...-hajtotta le fejét Tae. Megint csalódást okozott valakinek azzal, hogy megszegte a már jól ismert szabályt. A kivételes az volt, hogy ezt a szabályt nem a szülei találták ki, hanem Young Min.  -Máris megyek.

-Rendben ...és vigyázz magadra Tae. -azzal Min bontotta is a volalat.

Taehyung pedig üres tekintettel meredt a telefon képernyőjére. Min young volt az egyetlen olyan személy, aki az évek során bebizonyította neki, hogy igenis van olyan ember akiben meg lehet bízni, habár Min nem teljesen volt átlagos. Ugyanolyan volt, mint Taehyung. Ez pedig jó érzéssel töltötte el, hogy vannak még hozzá hasonlók, hogy még sincs egyedül.
 Óvatosan visszacsúsztatta helyére a készüléket, és elindult abba az irányba amerről jött. Hátha így visszatalál a házhoz, ami már nem volt üres.