Felemás szempár

Az ellenállás lassan elillan

Fél év telt el. Egy idő után már nem számoltam tovább, hányszor járt nálam az éneklő ribanc, habár minden este egy-egy emlékezetes nap volt, ahogy minden másnap megmásztam a fejfájás és gyengeség egy-egy újabb lépcsőfokát. Volt, hogy egyáltalán nem fárasztotta magát azzal, hogy szexet, csókot vagy bármi mást mímeljünk a képzeletemben. Jött, elvette amit akart, aztán elment. Eleinte próbáltam ellenállni. Bezártam az ajtókat, füldugót dugtam a fülembe, bömböltettem a zenét.

Semmi nem használt. Nem kellett hozzá ott lennie, hogy befolyásoljon, mivel akkor mászkált be a tudatom kapuján, amikor kedve szottyant hozzá.

Néhány hete megint visszafogtam magam, mert több nagy projektünk is összejött egyszerre, és szükség volt rám a cégnél. Ryan így is folyton orvoshoz akart küldeni a rejtélyes gyengélkedéseim kivizsgálására. Nem tudtam neki elmagyarázni, hogy nem beteg vagyok, mert tudtam, hogy őrültnek nézne. Egyébként is elég hatásos volt Adena félévvel ezelőtti bemutatója a képességeiről és arról, hogy mit tenne vele, ha még többet pofáznék rólunk.

Így esett meg, hogy évek óta először aludt nálam úgy lány, hogy nem ugrottam rá.

Valójában nem akartam felvinni magamhoz.

Új volt a városban, új volt a cégnél, és nehezen ismerte ki magát a környéken. Épp egy teli ételest vágott bele a kukába, amikor kimentem kávészünetre. Ebédidő volt ugyan, de aznap későbbre terveztem az evést, mert még volt egy tárgyalásunk egy óra múlva, és arra készültem. Megálltam az ajtóban, és vártam, mi lesz a folytatás. Halkan szitkozódott, és kivett egy bögrét a fenti szekrényből.

- Nekem is passzolhatsz egyet - szólítottam meg ekkor, mire összerezzent, aztán kissé ijedten pislogott hátra. Szörnyen zavarba jött, láttam, ahogy fülig pirul.

- Adom - mondta halkan, és benyúlt még egyért.

- Te vagy az új lány - mondtam ekkor, próbálva oldani kissé a feszültséget.

- Igen - motyogta minden áron kerülve a pillantásom. Csak ácsorgott a kávégép mellett.

- Nem akartál kávét? - kérdeztem akkor, a gép felé intve, amitől még jobban zavarba jött.

- De - felelte, és továbbra is csak ácsorgott.

- Te voltál előbb - intettem felé elmosolyodva. Akkor kissé félszegen bedugta a gépbe a bögréjét, és megnyomta az egyik gombot. Még mindig nem mert rám nézni. Új kollégákból gyakran váltottam ki ezt a hatást, ahogy Ryan is. Folyamatosan nőtt a cég, és a két barát ötletéből szép lassan kis csapat, majd részlegek lettek. Akik ekkortájt jöttek, azok már nem baráti kézfogással vagy mosollyal üdvözöltek minket napközben, hanem így: próbálva minél kevesebb feltűnést kelteni és mielőbb lelépni. Már nem mi voltunk mindenki közvetlen felettese, akivel elmennek sörözni egy hosszú nap után. Nehezen szoktam hozzá ehhez, de törvényszerű volt.

Amikor kivette a bögréjét, bedugtam az enyémet, és én is megnyomtam a gombot. Figyeltem, ahogy ízesíti a kávéját. 1-2-3-4 cukor, és nagy mennyiségű tej.

- Nem sokat kávéztál eddig, igaz? - kérdeztem csevegő hangon, mire halványan megrázta a fejét.

- Nem annyira szeretem.

- Fárasztó napod van?

- Igen... Nem! Vagyis... - láthatóan nem akart panaszkodni a főnöknek, de már kicsúszott a mondat, és ettől teljesen leblokkolt.

- Az első pár nap nem könnyű - kivettem én is a kávémat, és beledobáltam 4 cukrot, aztán felöntöttem tejjel. A szeme sarkából végigkövette, és önkéntelenül is elmosolyodott. Ez volt a cél. Kivettem két kiskanalat, és intettem neki, hogy üljünk le az egyik asztalhoz.