Pureblood Love / Harry Potter fanfic/

A kezdetek

1988. június 3.

Egy gyönyörű szép tájon járunk,nem messze Roxmortstól,egy hatalmas,csupa dísz kastély ácsorgott egymagába egy puszta közepén,amelyet egy erdő vett körül. A kastély fekete volt,ám látszott,hogy egy tehetős családé a birtok. A ház asszonya épp házi manójukat,Dobbyt utasította,hogy tegyen-vegyen,hiszen nem sokára jönnek a vendégeik. A hölgynek gyönyörű szőke fürtjei voltak,szép alakja,és ruházatán is látszott,hogy az akkori divat legszebbjeit hordta a maga módján.

- Draco! Öltözz át de septibe, és mutasd a legjobb formádat,a vendégeink hamarosan megérkeznek! Mit fognak gondolni az én egyetlen pici fiamról,ha meglátják,hogy nem öltözöl alkalomhoz illően? A végén egy Weasleyhez fognak hasonlítani! – hangzott a nő harsogása. – De kik jönnek anya? Remélem hoznak valami ajándékot!
- Hát persze,hogy hoznak fiam! A Ross család érkezik hozzánk. Mikor kisebb voltál,már jártak nálunk. Na de mars amit anyád parancsolt! – mondta a hosszú,szőke hajú,jó kiállású férfi,aki nem volt más,mint a tehetős Lucius Abraxas Malfoy. A férfi megcsókolta feleségét Narcissát, majd leült az asztalhoz, és várta vendégeiket. Addig a fiú felment,maga előtt rugdosva Dobbyt.

A tágas és gyönyörű nagykapu eközben kinyílt, és egy hintó baktatott be a birtokra. Egy gótikus stílusú hintó volt,előtte pedig thesztrálok vezették,amiket persze nem láttak. Egy karcsú,magabiztos nő szállt ki belőle. Hosszú göndör fekete haja csak csüngött le vállán,és siklott végig testén egészen derekáig. Egy fekete hosszú kabátot viselt,alatta egy szürke fodros ruhával,és egy fekete magas sarkúval. Mögötte egy apró,törékeny kislány lépett ki. Barna fürtjei amelyek már szinte természetellenesen göndörödtek ki volt engedve, és mellkasán pihentek a lánynak. Nagy csillogó,ám annál határozottabb zöld szemei csak fénylettek. Enyhén sápadt bőre és tűzvörös ajkai szinte elkerülhetetlenek voltak a szemeknek. A két nő elindultak a kastély bejárata felé. Határozott léptek követték őket,mikor az apró manócska kinyitotta a hatalmas ajtót. Eközben a kis szőke ifjú fent duzzogott szobájában.

- Áh,Rosette,drága barátnőm,oly' régen láttalak! – köszönt Narcissa a nőnek. – Jaj Narcissa! Örvendek hogy látlak! – ezt követően Lucius is odament üdvözölni őket.

- Szép napot, Mrs és Miss Ross. Milyen nagyot nőttél azóta,kis boszorka. – vigyorgott a kislányra. – Köszönöm Lucius bácsi. – A két hölgy beljebb ment a házba. Le ültek az asztalhoz,és elkezdtek beszélgetni.

Draco mindeközben fent volt a szobájába,és mikor meghallotta a vendégek érkezését,kikukucskált fentről,mikor apja meglátta őt.

- Draco! Gyere le,megérkeztek a vendégek! – parancsolta az ifjabb Malfoynak. A fiú nagy levegőt vett, és lement,de hirtelen megakadt a szeme a kislányon,aki vele egykorú volt. A fiú meghökkölt,de nagyot nyelt,majd szép lassan le jött a lépcsőn,és végig a lányt leste.

- H-hello... - nyögte ki végül. – Fiam! – szólt rá édesapja. A fiú bizalmatlan léptekkel odament.

- Az én nevem..őh...D-Draco Malfoy... - hebegte a fiú. Ő maga se értette,miért ilyen félénk. Ez nem vallott rá. Odanyújtotta a kezét a lánynak.

- Szia,Draco. Az én nevem Elizabeth Aurelia Ross. Örvendek,hogy találkoztunk. – mosolygott a lány. Draco mellett néhány tárgy véletlen elkezdett a magasba emelkedni. Kis varázsló volt még,nem tudta irányítani az erejét. A helyzet feszültségét Narcissa oldotta fel.

- Elizabeth,ha van kedved menj játszani Dracoval. Draco,menjetek fel a szobádba. – utasította az anyja. A fiúba újra visszatért a vérkeringés. Bólintott,majd felvezette a lányt. A szobája hatalmas volt,tele volt rengeteg játékkal,varázslatos dolgokkal,cukrokkal,és mindennel,amit egy 8 éves szeretne. – Nektek van házimanótok? – szólal meg végül a lány.

- Igen van,de nincs túl sok haszna. Apám azt mondta,azért tartja,mert másikat nehezebb lenne beszerezni,és nem akarja felszabadítani. Nektek van?

- Volt de...anya megölte. – közölte egyszerű vállvonással a lány. – Eltörte a játékomat,ráadásul valami mugli szemetet hozott be a házba.

- Ha Dobby ilyet tenne,apa is biztos megölné. – vigyorgott. – A muglik furcsák,és semmirekellőek. Apám mesélte,hogy egyszer egy mugli Londonba kötekedett vele.

- Velem is! Lementem sétálni mikor egy játszótérre tértem be. Pár mugli odajött,hogy elvegyék a játékomat...de bepipultam rájuk,és kék lett a hajuk,majd visítva elfutottak. Bolond az összes! – panaszolta a leányzó. Draco ezen jót vigyorgott. – Az nem semmi! Jól tetted,megérdemlik. Akarsz velem dobáljuk Dobbyt kővel-t játszani? – kérdezi a fiú. Mikor már a játékról esett szó,már egészen feloldódott.

- Igen! Nézd majd mutatok valamit. Menjünk ki,és hozd az a ronda patkányt. – közölte Elizabeth,majd felállt és kibaktatott a szobából,le a lépcsőn,aztán ki a kertbe. Draco is felpattant, és kirohant utána Dobbyval a háta mögött.

A kertnek egy olyan részére mentek,ahol nem voltak szobrok,kerti díszek,seprűk,és egyéb dolgok. A két gyermek egymás mellé állt,míg a kis manócska velük szembe,félénken. Összehúzta magát,és ijedten meredt rájuk.

- G-Gazdám...mit óhajt Dobbyval...? – kérdezi félénken a manó a fiútól.

- Csend Dobby,különben erősebben ütlegellek meg! – szidja meg. – Na,akkor mutasd,mit tudsz! –néz a lányra.

Elizabeth határozottan előre állt, és a körülötte lévő kövek megemelkedtek,és lebegtek. Egyik pillanatról a másikra elkezdték a kövek célba venni Dobbyt. Erősen csapódtak neki, volt olyan,amitől elesett. Draco egyszerre ámult és nevetett.

- Ez jó! Csináld még! – követelte a lánytól. Annak se kellett kétszer mondani,már akarata ellenére kezdte dobálni a manót. A nagy szórakozás közepette már nem csak köveket,hanem fadarabokat,és mindent dobált a manóra,aki végül egy nagyobb darab kőtől kiterült. Ennek már kevésbé örültek a gyerekek. – Béna ez a manó! ennyitől meghalt? – dühöngött a lány.

- Mi? Dehogy halt meg! Csak kiterült... Majd felkel, ha nem,akkor addig verem amíg fel nem kel! – jelentette ki Draco majd leült a fűbe. – Te majd melyik házba akarsz kerülni a Roxfortba? – kérdezi tőle,miközbe a lány leül mellé.

- A Mardekárba. Egészen biztos vagyok benne,hogy oda kerülök! Vagy talán a Hollóhát. A családom ősidők óta a Mardekár házat dicsőítik,bár anyám azt mondta,nagy tehetségem van,és eszem,így van esélyem a Hollóhátra is. Na és te?

- Egyértelmű,hogy a Mardekárba! Ha mondjuk a Hugrabugra kerülnék,elszöknék,és apám máshova íratna be.

- Én is így vagyok vele! Hé Draco... - mondta félősebben.

- Hm? – nézett rá a fiú.

- Ha egyikőnk se kerül a Mardekárba,elszökünk együtt? Egyedül nem olyan izgi!

- Persze! Mehetünk majd együtt, de én biztos vagyok benne,hogy mindketten oda kerülünk. Mondjuk én szívem szerint a Dumstrangba akarok menni,de apámék nem engedik. – hangján hallatszik az elégedetlenség.