Úgyis az enyém leszel

20. fejezet

Édes álmom volt az éjjel. Charlie-val szeretkeztünk. A szobánkba kezdtük, majd egy zöld mezőn ébredtünk egymás karjaiba. Teljesen fel voltunk öltözve. Egymásra mosolyogtunk, majd felültünk. Aztán hallottam, hogy egy vékonyka hang azt kiabálja, hogy "apa", és amikor a hang irányába néztünk, egy szőke kislány futott felén nevetve. Kitártam a karomat és ő  egyenesen beleszaladt, majd nyakamat átfonva kis kezeivel magához szorított. Felriadtam. Már reggel volt. Meztelenül feküdtem az ágyban. Charlie helye gyűrött volt, de már nem feküdt mellettem. Tehát a szeretkezést nem álmodtam. A többit viszont igen. Nagyot sóhajtottam. Többször álmodtam azt az utóbbi időben, hogy gyerekünk van. Jobban mondva egy kislányunk van. Lassan negyven éves voltam, valószínűleg vágytam már egy gyerekre. Charlie-val annyira mélyrehatóan nem beszéltünk a témáról. Tudta, hogy vágyom gyerekre, de ő még nem akart. Ilyen az, amikor legalább tizenkét van közted és a feleséged között. Ő még fiatal, te meg már öreg.  Azt egyszer bevallotta, hogy nem bánná, ha meddő lenne. A gyilkossági csoport nyomozójaként nagyon sok gyermek hullát látott már. Azt mondta, nem is a holttestek kegyetlen megkínzása rázta meg a legjobban, hanem a hozzátartozók zokogása és fájdalma, amikor közölni kellett velük a hírt. A világ olyan gonosz, mondogatta, minek szüljek ide egy gyermeket? Valahol igaza volt. Mint lelkész, tisztában voltam a jó és a gonosz munkájával. Ám nem tudtam eltitkolni azt, hogy vágyom arra, hogy kettőnkből legyen még valaki, aki a mienk. Vajon Charlie milyen lenne terhesen? És mennyire változtatná meg az anyaság? 

Kikászálódtam az ágyból és felöltöztem. Sűrű nap várt rám. Lelkészértekezletre kellett mennem, aztán két idős hölgy tagot meg kellett látogatnom, akiktől ki tudja, mikor szabadulok. Szerettem a rám bízott tagokat és szívesen eljártam látogatni őket, de az idős hölgyek mindig agyon tömtek sütikkel és lyukat beszéltek a hasamba. Ha rajtuk múlik, megágyaznak a vendég szobába és ott tartanak, vagy talán haza sem engednek. Persze, érthető volt, hogy annyira ragaszkodtak hozzám.  A gyerekeik messze kerültek és ritkán látogatták őket. Charlie azóta nem akart velem jönni egy-egy ilyen látogatásra, amióta az egyik idős hölgy annyira teleetette almás pitével, hogy elcsapta a gyomrát és végig hányta az éjszakát. Pedig végtelenül gyengéd és türelmes volt velük. Meg is lepett vele. Jobban el tudott a hölgy tagokkal beszélgetni, mint én. 

Az értekezlet elhúzódott egy vita miatt. Arról tartottunk szavazást, többek között, hogy két tagunkat ki kellene zárni. Paráznaság vétsége lépett fel. Mindketten házasok voltak, viszont egymásba gabalyodtak. Christine zokogva kért bocsánatot a férjétől és a gyülekezettől, valamint azért esengett, hogy ne zárjuk ki a gyülekezetből. Peter, a másik fél, viszont nem bánta meg a félrelépést, ő Christine-nel szeretett volna maradni. Dilemma előtt álltunk. Mindkettőjüket meghallgattuk külön-külön. Christine mellett dönteni nem volt nehéz, hiszen annyira bűnbánó volt. Mindannyian arra szavaztunk, hogy maradhat, ha a férjével rendezik a kapcsolatukat. Peter már nehéz eset volt. Nem akarta megérteni, hogy Christine marad a férjével, nem tervez vele új életet. Nagyon sajnáltam Petert. Mindig is kedveltem. Annyira jó tagunk volt, sokat szolgált és mindenben részt vett. Rá bármikor lehetett számítani. Volt egy kis aranyos felesége és egy kisfia. Nem tudtam felfogni, hogy képes arra, hogy csak úgy eldobja őket magától. Peter kifejtette, hogy ha Christine nem marad vele, ő akkor is elhagyja a feleségét, nem marad vele. Fájószívvel emeltem fel a kezemet, amikor igent szavaztam arra, hogy zárjuk ki. 

Ezek után már nem volt kedvem taglátogatásra menni, de muszáj volt. Öregnek és fáradtnak éreztem magam. Este hat volt, mire el tudtam szabadulni a két boszorkánytól, ahogy én neveztem őket magamban, és hazafelé hajtottam. Charlie-val még ma nem is beszéltem. Tárcsáztam a számát, de nem vette fel. Még ez is! Olyan jó lett volna hallani a hangját. Miért van az, hogy olyan nehéz elérnem? Miért töltünk annyira kevés időt egymással? Miért fontosabb a munka mindkettőnknek, mint egymás társasága? Bosszús és ingerült lettem. Miért nem tud ez a kis vakarcs a fenekére ülni és velem lenni? 

Idegesen matattam a zárral. Még bőszebb lettem, hogy nem tudok bejutni a lakásba csak azért, mert ideges vagyok. Mi a fene ütött belém? Miért nincs itthon a feleségem? Miért nem szalad elém kitárt karokkal? Kezdek begolyózni? 

Ahogy bejutottam a házba, még a hallba ledobáltam a táskámat és az öltöny felsőmet. Arra gondoltam, hogy bekapok valamit, aztán veszek egy forró fürdőt és lefekszek aludni. A konyhába léptem.

- Boldog születésnapot! - kiáltották bentről. Kis konyhánkba emberek voltak bezsúfolva, az asztal közepén pedig egy torta virított gyertyákkal a tetején. Charlie jött elém és ölelt át. 

- Boldog születésnapot, édes - súgta a fülembe és megcsókolt. Magamhoz szorítottam. Köszönöm, Uram! Hogy te mennyire tudod, mire vágyok! 

- Akkor ezért nem vetted fel a telefont - suttogtam a fülébe. Nem válaszolt, csak bólintott. 

- Édes kisfiam, boldog születésnapot! - jött elém anya és apa is. De rég nem találkoztunk már!

- Boldog születésnapot, Ben! - ölelt át apósom, Roger. 

Gyülekezetünk több tagja is köszöntött. Nagyon meghatódtam a kedvességüktől, figyelmességüktől. 

- Gyere, fújd el a gyertyákat - mondta mosolyogva Charlie.

Leültem az asztalhoz és fújni készültem.

- Hé! Előbb kívánj valamit! - szólt közbe Roger.

Behunytam a szememet, és azt kívántam, hogy több időm legyen Charlie-ra és neki is rám. Amikor kinyitottam a szememet, ránéztem. Pár pillanatig egymást néztük. Rám kacsintott. Aztán elfújtam a gyertyát. 

- Most pedig - mondta apám kedélyesen - jöhetnek az ajándékok.

Mindenkitől kaptam valami aranyosat. Amikor végeztem az ajándékok felbontásával és megköszönésével, Charlie lépett oda hozzám. 

- Ez pedig az én ajándékom neked - mondta sokat sejtetően és letett elém egy kis dobozt.

El sem tudtam képzelni, mi lehet benne. Izgatottan nyitottam ki. Egy pár fehér kötött kis cipő került elő a csomagolópapírból. Pislogni kezdtem. Ránéztem Charlie-ra. Aztán vissza a kis cipőre. A világ megszűnt létezni egy percre számomra. Csak nem? Csak nem? Szemeimet elfutották a könnyek. Édes Istenem, nem lehetsz ennyire gyors, hogy máris teljesíted a kívánságomat! 

- Apa leszel, Ben - mondta ki helyettem Charlie. 

Mindenki örömujjongásba tört ki. Charlie odabújt az ölelembe és megcsókoltuk egymást. Szememből peregtek a könnyek. Eszembe jutott, amikor vagy húsz évvel ezelőtt ugyanígy befurakodott az ölembe egy szőke fürtös kislány és azt mondta, hogy én leszek a férje.

--------------------------VÉGE--------------------------------------------------------