Úgyis az enyém leszel

18. fejezet

Életem egyik legboldogabb napja volt az, amikor két hónap múlva Charlotte-ot oltár elé vezettem. Szűk körű esküvőt tartottunk. A szüleim, Charlie édesapja, néhány barát és a helyi gyülekezet tagjai vettek részt rajta. Charlie csodálatos volt hófehér ruhában. Gyűrűhúzáskor ránéztem Charlie-ra, ő is én rám. Mindkettőnknek eszébe jutott az a nap, amikor Charlie a szobájában feltuszkolta a kis ujjamra a rózsaszín köves kis gyűrűt. Összemosolyogtunk. 

Csak egy hétvégi nászútra tudtunk elmenni Charlie munkája miatt. De nekem teljesen mindegy volt, hogy hol vagyunk, csak együtt legyünk. 

Az áthelyezésem megoldódott. Itt sokkal nagyobb gyülekezetem volt, mint régi helyemen. Ez nagy város volt. Idő kellett, míg megjegyeztem a tagok neveit és felismertem őket az utcán, ha szembe jöttek velem. Charlie nem mindig vett rész a szolgálaton, a prédikációimon. Ez bántott, de nem tehettem ellene semmit. Szenvedtem, amikor nem volt velem. A munkáját nagyon komolyan vette, és teljesen bekattant, ha egy gyilkossági ügyön dolgozott. Olyankor olyan volt, mint egy nyomkövető kutya, amelyik rá van kattanva a nyomra. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz könnyű az élet mellette, de a lelki megterhelésre nem voltam felkészülve. Annyira bele voltam bolondulva Charlie-ba, hogy szinte kínzásnak vettem azt, amikor nem volt velem. Volt, hogy napokig nem szexeltünk. Ki voltam rá éhezve mind testileg, mind lelkileg. Bezzeg Beckyvel és Wendyvel nem voltak ilyen problémáim. Mármint, ami a testiséget illeti. Hát igen...megkaptam a büntetést rendesen azért, mert paráználkodtam velük. Nem könnyítette meg a helyzetemet a sok nő a gyülekezetben sem, mert mindig kuncorásztak, ha megláttak, és összesúgtak a hátam mögött. Büszkének kellett volna lennem, hogy tetszem nekik, de annyira nem tudtak érdekleni. Engem csak a feleségem érdekelt. Volt olyan női tag, aki ezt nem tudta felfogni. Ilyen volt például Monique Barnaby is. Monique modell volt fiatalkorában, majd kiöregedett a szakmából és hozzáment egyik igen tehetős tagunkhoz, aki viszont húsz évvel idősebb volt tőle. Albert, a férje, özvegyember volt, amikor megismerte Monique-ot és azonnal belehabarodott. Nem tudom, hogy Albert tudta-e vagy sem, de Monique igen sokat flörtölt a férfitagokkal. Amikor pedig én megjelentem, akkor céltáblájává váltam. Charlotte-tól tartott. Tudta, hogy rendőr és hogy a gyilkosság csoportnál dolgozik. Első találkozásukkor, amikor barátságosan kezet próbált neki nyújtani, Charlie jéghidegen végigmérte és csak halványan biccentett feléje, de a kézfogást nem viszonozta. Monique arcáról lehervadt a mosoly, és innentől, amikor Charlie velem volt, távolságtartó volt és szinte került bennünket. Ezért éreztem magam annyira kiszolgáltatottnak, amikor egyedül vettem részt az összejöveteleken. Monique egyébként sem volt az esetem. Tőlem magasabb volt, vékony testalkatú, beesett arccal, fekete, hosszú, festett hajjal. Diszkréten mindig kisminkelte magát, és ékszerként pici fülklipszet és egy vékony karkötőt hordott. Az egyház nem támogatta a nők ékszerviseletét és sminkelését, de a férje sokkal támogatta egyházunkat, így el kellett neki nézni. 

- Drága, Ben - jött elém, amikor a szokásos összejövetelre gyűltünk össze. - Úgy látom, most nem hozta az a kis bájos feleségét! 

Hangja negédes volt és látszott, hogy nagyon is örül annak, hogy nincs velem Charlie. Vettem egy mély levegőt, imádkoztam magamban türelemért, majd mosolyt erőltetve magamra köszöntöttem Monique-ot.

- Hogy s mint, Mrs. Barnaby? - direkt szólítottam így, és nem a keresztnevén. Ez mindig felbosszantotta. 

- Most, hogy már újra látom, jól vagyok - kacérkodott. 

- Hát, ez remek - válaszoltam és bementem a többiekhez, hogy végre megszabaduljak tőle.

Prédikáció alatt Mrs. Barnaby mindig az első sorban ült, és úgy bámult, hogy néha zavarban jöttem. Hacsak lehetett, nem jöttem le a pulpitusról, mert az jótékonyan eltakart és csak félig látszódtam ki mögüle. Ez a nő képes lett volna a nadrágomat bámulni végig!

Szünetben odajöttek hozzám a férjemmel.

- Ben, annyira szeretem a prédikációit, nagyon ügyesen bánik a szavakkal - dicsért meg a férje. Szavai őszinték voltak. Jól estek. 

- Drágám, miért nem érdeklődöd meg a lelkész úrtól, hogy bennünket mikor tisztel meg a jelenlétével a házunkban? - karolta át Monique a férje nyakát és kéjesen felém pillantott. Nagyot nyeltem. Csak ezt ne!

- Igen, igaza van a feleségemnek - bólintott Albert. - Hozzánk mikor jössz el, Ben? 

Azt szerettem volna válaszolni, hogy soha, de természetesen ezt nem mondhattam. Tudtam, hogy nem bújhatok ki a látogatás alól. 

- Igyekszek majd időt keríteni rá - tértem ki a válaszadás elől. 

- Ha lehetséges, a feleségedet is hozd magaddal. Szívesen beszélgetnék vele a munkájáról, nagyon érdekes lehet - mondta Albert. A felesége erre megmerevedett és egyáltalán nem örült a javaslatnak.

- Mindenképpen meg fogom próbálni elhívni magammal - biztosítottam róla és Monique arcába mosolyogtam. 

Sokáig vártam aznap este Charlie-ra. Hiába hívtam, nem vette fel. Bóbiskolásomból a kulcs fordulása riasztott fel. Azonnal Charlie elé mentem a hallba. Elgyötört volt, fekete karikákkal a szeme alatt. Mostanában alig aludt.

- Kicsim - zártam a karjaimba és ő odaadóan belesimult. - Annyira hiányoztál.

Átölelte a derekamat és erősen hozzám fúrta magát. 

- Jól vagy? - kérdeztem aggódva.

Egy ideig nem válaszolt, majd kibontakozott az ölelésemből és bement a szobánkba. Levetette magát az ágyra és a plafont bámulta. Mellé feküdtem és felkönyököltem, hogy láthassam az arcát.

- Fáradt vagyok - mondta sóhajtva. 

- Rád férne egy kis pihenés - mondtam és megsimogattam az arcát. 

- Nem tudok aludni. Addig nem, amíg az a szemétláda meg nem lesz! - düh torzította el az arcát, majd felült az ágy szélére és fejét a kezébe temette. Felültem mellé. 

- Mi történt? - kérdeztem gyengéden.

- Ma korán reggel találtak egy másik holttestet. Meztelen volt. Megerőszakolták a lányt és átvágták a torkát. Három hete találták az elsőt ugyanilyen állapotban - hangja elgyötört volt. - Ben...szerinted anyát is így találták meg?

Szívem összefacsarodott. Erről még sohasem beszéltünk. Eszembe sem jutott eddig, hogy munkája során nap mint nap ezzel szembesült. Átöleltem. Hagyta. Egy szót sem tudtam kinyögni. Mit mondhattam volna? 

- Minden egyes alkalommal, amikor találunk egy női holttestet, aki nemi erőszak és gyilkosság áldozata lett, elönti az agyamat a gyűlölet és az indulat - mondta elkínzottan. - Úgy érzem, addig nem nyughatok, míg meg nem találom a tettest és igazságot nem szolgáltatok. Állandóan hallom a hangokat. A hozzátartozók hangját, akik zokognak és sírnak és igazságért könyörögnek. 

Éreztem, ahogy folyni kezdenek a könnyei. Szorosan magamhoz húztam. Óvatosan ledöntöttem az ágyra, mellé feküdtem, és a karjaimba vettem. Mi volt az én Monique problémám az övéhez képest? Ő minden nap a halált, az erőszakot látta, azzal szembesült. Addig simogattam, míg mély álomba nem szenderült.