Úgyis az enyém leszel

14. fejezet

Fogalmam sincs, hogyan éltem túl ezt a három hónapot. A naptáramban lehúztam minden egyes eltelt napot. A neten utána néztem a bajnokságnak. Beírtam azt is a naptáramban időponttal együtt. Egy nap volt hátra. Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Hajnalban már fent voltam, összepakoltam pár cuccot, és indultam is. Látni akartam Charliet, nem bírtam tovább nélküle. 

A bajnokság a város nagy sport csarnokában került megrendezésre. Délelőtt 10-től indultak a versenyek. Különböző korosztály és súlycsoport mérkőzött meg egymással. Charlotte felnőtt kategóriában indult. Szememmel végig őt kerestem, de egyelőre színét sem láttam. Nem mertem felhívni, nem tudtam hogy reagálna. 

Egyszer csak a tömegben észrevettem Rogert. Odakiabáltam és intettem neki. Visszaintett, amikor meglátott és elindultunk egymás felé. 

- Ben, te itt? - üdvözölt meglepetten. Megöleltük egymást. - De jó téged újra látni! Charlie tudja, hogy itt leszel?

- Nem - intettem nemet a fejemmel. Kérdőn nézett rám. Mivel nem magyaráztam meg a jelenlétemet, nem firtatta tovább a dolgot. 

- Charlie majd csak később jön. Ha megjön, bemegyünk hozzá. Addig, gyere, keressünk valami jó helyet magunknak. 

Azzal karon fogott és bementünk a lelátóra. A csarnok székei majdnem megteltek szurkoló emberekkel. Az állam több területéről érkeztek versenyzők és szurkolók egyaránt. Leültünk középtájra. A gyerek kategória nyitotta a bajnokságot. 

Amikor már az utolsó gyerek versenyszámok zajlottak,  Roger oldalba bökött, és szólt, hogy menjünk, nézzük meg Charliet. Tudta, hogy merre van az öltözője. Szívem heves dobogásba kezdett, ahogy közeledtünk. Alig vártam, hogy végre újra láthassam. Roger bekopogott az egyik ajtón. Egy barna fej jelent meg a nyílásban.

- Igen? - nézett ránk érdeklődve.

- Charlotte O'Brient keressük - kezdte Roger. - Az édesapja vagyok. Nem tudom, itt van már?

- Mindjárt megnézem - mondta a nő, majd eltűnt. 

Eltelt jó pár perc, mikor végre nyílt az ajtó, és Charlie jött ki rajta. A szívem ugrott egyet, amikor megláttam. Káprázatos volt, mint mindig. Kék karate ruha volt rajta, fekete övvel. Szemüveg nem volt rajta. Ilyenkor kontaktlencsét vett fel, amit egyébként utált, ezért hordott állandóan szemüveget. Viszont verekedni szemüvegben nem lehetett. 

Charlie reakciója nem olyan volt, mint az enyém. Amikor meglátott, meglepődött, mintha örült is volna egy picit, de nagyon gyorsan dühössé vált.

- Ben! - szinte rám kiáltott. - Mit keresel itt? Nem megmondtam, hogy hagyj békén?

Fájtak a szavai és kellemetlen volt, hogy édesapja jelenlétében így kezel. Roger sem értette, mi a baj. Egyikőnkről a másikunkra nézett. Úgy döntöttem, nem hagyom magam. Nem hagyom, hogy ez a kis csitri uralkodjon rajtam és parancsolgasson nekem. Legyűrtem felgyülemlő indulataimat és a fájdalmat, amit szavaival okozott. Egyenesen a szemébe néztem.

- Azt mondtad, csak az edzés ideje alatt ne háborgassalak - mondtam kimértem. - Tudtommal, az már lejárt. 

Beleharapott a szájába. Istenem! Végem van! Kényszerítettem magam, hogy a szemébe nézzek, ne más testrészére, hogy kemény tudjak maradni. 

- Azt akarom, hogy elmenj! - parancsolta.

- Nem! - mondtam határozottan.

Meglepte makacsságom. Felhúzta az egyik szemöldökét. 

- Nem tudok úgy küzdeni, hogy itt vagy! - förmedt rám. 

- Miért nem? Nem is fogsz látni. Akkora tömeg van, hogy észre sem fogsz venni.