Úgyis az enyém leszel

15. fejezet

Hiába kaptam meg Charliet, kevés időt tudtunk együtt tölteni. Egyrészt ott volt a távolság közöttünk, másrészt pedig a munka. Ez eléggé frusztráló volt a számomra. Igaz, szinte minden nap beszéltünk telefonon, de ez nekem nem volt elég. Ám nem volt, mit tenni. Egyelőre. Ha sikerült találkoznunk, akkor általában én utaztam hozzá és nála aludtam. Szigorúan külön szobában. Nehéz volt. De így volt helyes. 

Már legalább három hete nem láttuk egymást, amikor az egyik prédikációm alatt nyílt az ajtó és belépett rajta Charlie. Azonnal megakadtam a beszéddel. A szívem úgy elkezdett kalimpálni, hogy azt hittem, szívinfarktusom lesz. Munkából jöhetett, mert a nyakában lógott a rendőrigazolványa és a fegyvere a hátára volt kapcsolva, a bilincsek pedig az övén himbálóztak. Felém biccentett és leült az egyik sorban. Wendytől két szék választotta el. 

Igen nehezemre esett tovább folytatni az istentiszteletet. A tagok között is kisebb zavart okozott Charlie jelenléte, mert őt bámulták, és alighanem megbotránkoztak azon, hogy fegyver van nála. Nekem csak egy dolog okozott kényelmetlenséget. Mégpedig az, hogy majdnem Wendy mellé ült le. Nem tudom, hogy direkt ült mellé vagy tudatlanul tette-e. Azt viszont tudtam, hogy véletlenek nincsenek. Elnéztem a két nőt egymás mellett. Ég és föld a volt kettő. Wendy alacsony, barna hosszú hajú, teltebb idomokkal, míg Charlie magas, vékony, izmos, rövid szőke hajjal. Hogy a fenébe tudtam én egyáltalán Wendynek udvarolni? És még le is feküdtem vele! A szégyen és a bűntudat hullámokban öntött el. 

Charlie nem vett tudomást Wendyről, engem figyelt, hallgatta, amit prédikálok. Wendy viszont állandóan rá sandított. Felkavarhatta Charlie megjelenése. Örömöm aggodalommá változott. Charlie nagyon kiszámíthatatlan volt. Mit fog csinálni a két nő az istentisztelet után? Remélem, nem fognak jelenetet rendezni. Ki gondolta volna, hogy ebből még ilyen bajom származik? Nem húzhattam el a prédikációmat, pedig most nagyon is szerettem volna. Nagyot nyeltem, amikor kimondtam az áment. Az óravezető bemondta, hogy hányas számú éneket fogjuk befejezésül elénekelni. Felcsendült az orgona. Ekkor Wendy odalépett Charliehoz az énekeskönyvvel a kezében. Feléje tartotta, hogy ő is láthassa. Charlie ránézett, majd halványan biccentett egy köszönömöt feléje és együtt kezdtek el énekelni. Megkönnyebbülten és hálával néztem Wendyre. Láttam, ahogy könnyek szöknek a szemébe pillantásomtól. Gyorsan letörölte őket. 

Próbáltam a többiek hangja közül kiszűrni Charlie-ét. Emlékeztem rá, hogy gyerekként milyen szépen tudott énekelni. Túl távol állt tőlem. Nem hallottam. Elveszett a hangja a többiek között. 

Ének és ima után Charlie-hoz sietettem. Gyors puszit váltottunk egymással. 

- Megleptél - mondtam neki mosolyogva.

- Ez volt a cél - nevetett. Annyira gyönyörű volt, amikor nevetett. 

- Meddig tudsz maradni?

Erre elkomorult.

- Csak pár órát, aztán mennem kell. Nyakig vagyok egy komoly ügyben - mondta.

Kézen fogtam és magammal húztam. Ha csak kevés időnk van, nem akartam tovább fecsérelni. Nem kellett mondanom neki, hogy mit akarok, hova akarok menni. Tudta. Mindketten beültünk a saját autóinkba és hozzám mentünk. Alig csukódott be magunk mögött az ajtó, már rántottam is magamhoz és csókoltam, ahogy csak bírtam szusszal. 

- Hiányoztam? - kérdeztem rekedten.

- Nagyon - lehelte. 

Beevickéltünk a szobámba és az ágyra dőltünk. Újra csókolóztunk, én pedig közben mindenét simogattam. Levettem a pisztolytartóját és az ágy mellé tettem, aztán magamhoz szorítottam. Úgy dorombolt a kezeim között, mint egy kis cica. Úgy éreztem, mentem szétdurran a farkam. Csak fokozta a kínszenvedésemet azzal, hogy a hátamat, majd a fenekemet simogatta.