Úgyis az enyém leszel

17. fejezet

Az áthelyezésemet kérelmeztem az egyháznál. Ott akartam a lelkészi szolgálatot folytatni, ahol Charlie lakott. El akartam venni feleségül, és tudtam, nem fog leköltözni hozzám egy kis városba. Wendy miatt is kellemetlen lett volna maradni. Jeleztem, ha nem tudnak áthelyezni, akkor is menni fogok innen, és akkor keresek valami másik állást. Egyelőre annyi ígéretet kaptam az elnöktől, hogy meglátja, mit tehet az ügyben. 

Olyan sűrűn próbáltam Charlie-val együtt lenni, amennyi csak az időnkből telt. És az bizony kevés volt. Főként Charlie-nak. Többször töprengtem azon, hogy ha a feleségem lesz, hogy fogom bírni így mellette. Sokat imádkoztam az Úrhoz erőért és kitartásért, legfőképpen pedig türelemért. Mert Charlie-hoz türelem kellett, sok-sok türelem. 

Egyik alkalommal nála voltam. Talán egy fél órája lehetett otthon és zuhanyozott, én pedig valami harapnivalót készítettem, amikor megcsörrent a mobilja a konyhaasztalon. Odamentem és a kezembe vettem. A hívó valami J. Dobbs volt. Nem tudom, miért, de a féltékenység kerített a hatalmába. Ösztönösen megéreztem, hogy a J. férfi nevet takart. Fogadtam a hívást.

- Charlie! - szólt bele egy izgatott férfi hang. - Charlie, ott vagy?

Pár pillanatig néma maradtam. Mérlegeltem, hogy beleszóljak-e vagy egyszerűen letegyem. Megköszörültem a torkomat.

- Igen? - szóltam bele.

A hívót meglephette, hogy én vettem fel, mert két másodpercig nem szólt semmit.

- Elnézést, Charliet keresem.

- Charlie most nem tud jön. De én segíthetek valamiben? - mondtam kimért hangon.

- Csak annyit, hogy megjöttek a boncolási eredmények az új ügyben, és ha van ideje, hívjon vissza - mondta a hang. - Egyébként Jason vagyok, Jason Dobbs. 

- Rendben, átadom az üzenetet - válaszoltam és letettem. 

Sosem kutattam Charlie holmijai között és nem faggattam semmiről, ha önmagától nem akart beszélni. De ez a Jason nem hagyott nyugodni. A mobilján átnéztem a hívásfogadásait és kimeneteleit. Rengetegszer beszéltek egymással. Tehát valaki olyan lehet, akivel napi szinten kapcsolatban van. Valószínűleg együtt dolgoznak. Persze, nem kellett volna ezen kiakadnom, hiszen egy rendőrségen rengetegen dolgoznak, de valahogy...bántott a dolog. Velem nem beszélt ennyit, velem nem töltött ennyi időt. Milyen lehet a fickó? Jobb képűbb, mint én? Fiatalabb? Izmosabb? Közel állnak egymáshoz? Vagy csak simán munkatársak? Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem hallottam meg Charlie-t a hátam mögött.

- Ben, mi a baj? 

Hangjára összerezdültem. Úgy éreztem magam, mint egy kisfiú, akit cukorlopáson értek. 

- Semmi, semmi - mondtam zavartan és gyorsan letettem a telefonját.

- Ben! Te hazudsz! - mondta erélyesen. - Ki keresett telefonon? 

Először nem válaszoltam. Magam sem értettem, miért. Miért nem mondtam neki, hogy a munkatársad? Nincs ebben semmi. De addigra már elöntött a féltékenység. Nem tudtam normálisan gondolkodni.

- Jason Dobbs keresett - fordultam felé és mondtam neki nyersen.

- És? Mit mondott? - húzta fel az egyik szemöldökét Charlie.

- Hogy majd hívd vissza.

Egymást néztük. Charlie gyanakodva méregetett.

- Ben, mi a baj? - nyomta meg a szavakat.

- Semmi - válaszoltam.

- Ne mondd, hogy semmi, mikor látom rajtad, hogy valami zavar. Mondd már!