Csak egy CSÓK volt... [ Dylan O'Brien /Thomas Brodie Sangster ff]

Ébredj már!

Valami zajra ébredtem fel. A fejemet hirtelen rántottam fel a párnámról. Hason feküdtem, mint mindig. A zajt ismételten meghallottam. Kikászálódtam az ágyból, miközben hatalmasat ásítottam. A zaj újra hallatszót, az ablak felől jött. Az ablakhoz sétáltam és felhúztam az üveglapot kereténél fogva.Kihajoltam és megláttam, hogy Dylan állt len, a markában tartva valamit. Kavicsokat. 

- Megmondtam a múltkor, hogy ne hajigáld az ablakomat kavicsokkal. A végén betörik és engem nyírnak ki érte. - kiabáltam dühösen. 

- Rendben, rendben Csipkerózsika. De gyere már, mert lekéssük a vonatott! - gyorsan visszahúztam a fejemet és villám sebességgel készülődni kezdtem. Induláskor végig néztem a szobán. Mint valami atombomba támadás lett volna. Nah, sebbaj majd suli után rendet teszek. Lecsúsztam a lépcsőkorláton és szó szerint kirobbantam a bejárati ajtónkon. Dylan felnézett az órájáról. 

- Új rekord Tiff. Most 3 perc 28 másodperc alatt kész lettél. - Leugrottam a tornácról és Dylan mellé léptem. 

- Tudok én. - nevettem fel. Aztán elindultunk a sínek fele, hogy elérjük a vonatunkat. A főútra kiérve megpillantottam, hogy a 10 éve üresen álló ház előtt kocsik állnak. 

- Nézd már, lehet lesz még egy öregasszony, akit hülyíthetünk. - kacagtam fel. Dylan is oda nézett. 

- Szegény azt hitte, jó környék a miénk, de tévedett. - nevette Dylan. 

A vonat sípoló hangját már messziről hallani lehetett. Mivel semelyikünknek sem volt felesleg pénze ostoba bérletekre és hasonlókra. Dylannel kénytelen voltunk más utat választani arra, hogy iskolába mehessünk. És, találtunk egy megoldást a vonatott. Minden reggel elmegy a vonat és itt a hídnál kénytelen lelassítania a régi tartó oszlopok miatt. Szóval gyerekjáték felugrani a vonat valamelyik kabinjába, vagy mint most tavasszal, elég, ha csak leghátul felkapaszkodunk és élvezők a szelet. 

A sínektől 20 perc séta volt az iskola. Miután a vonatról leugrottunk, ami már nem olyan egyszerű dolog, hiszen a vonat olyankor már nem megy lassan. Bár egy ideje észrevettük, mintha itt direkt lassítani egy picit a vonat. Talán tudnak rólunk. A lényeg végtére akkor is az, hogy a lejövetel nehezebb. A sulihoz érve már elillant az összes élet kedvem is. Matek, irodalom, adatelemző, történelem, fizika, minden-minden olyan óra, amely teljes mértékben agyzsibbasztó. Leültünk az egyszemélyes padokba. Dylan a mellettem lévőbe huppant bele és a szemüvegét igazgatta. Tiszta hülye, csak azért veszi fel néha a szemüveget, hogy a tanárok azt higgyék okos és akkor talán megússza a felelést. Persze mi annyira, de annyira szerencsések vagyunk. 

- Szia Tiffani...- fordult felém, az előttem ülő szőke hajú Alice. - tudod a 7-es példát hogyan kell megoldani? - nézett rám. Mire felfogtam, hogy mit kérdezett tőlem hunyorogni kezdtem. 

- Várjunk. Hogy mi? Dolgozatot írunk? - nem akartam elhinni. Én miért nem tudtam róla? Felírtam? Elkezdtem a kibogarászhatatlan macskakaparásokból kiolvasni valami dolgozatra utaló dolgot. Mivel nem tudom a tanár írását kinézni, csak próbálom leutánozni azt, mait felír a táblára. Persze számomra az egyenlő a kínai írással. Semmi jele annak, hogy ma dogát írunk. Ránézzek Dylanre, aki a ceruzáját egyensúlyozza az orrán. 

- Te tudtad, hogy dogát írunk? - Dylan leejti a ceruzát és rám nézz. Egy perce kivár, majd igyekszik visszafojtani a röhögését miközben rácsap az asztalra és félig fel áll. 

- Nem én! - majd vissza lehuppan. Nem tudom, hogy miért de kissé megnyugtat. Alice eközben visszafordult és inkább mástól kért segítséget, amivel teljesen egyetértek. Ma írok egy karót, remélhetőleg csak egyet.