Csak egy CSÓK volt... [ Dylan O'Brien /Thomas Brodie Sangster ff]

Itt van?!

Dylan szemszöge: 

-  Sajnos rossz életet választottatok. Öljétek meg őket is! -  mondta könnyedén a görbeorrú pasas. Szívem még szaporábban kezdte mellkasomat ütlegelni. Tehetetlennek érzem magam. Elém lép az egyik géppuskás, de nem tudok vele mit kezdeni, kizárólag az érdekel, hogy a szoba túl oldalán mi folyik. Végig néztem, hogy az a rohadék rászegezi Tiffre a fegyverét és kész elvenni az életét. Pillanatokon múlik. Az agyam ezerrel pörög. Nem hagyhatom. Nem bírnám ki. Akkor sem, ha ma itt és most meghalok. Leszarom! persze egy másik szituációba biztosan érdekelne a saját életem, de nem ebben. Itt kizárólag az a fontos, hogy Tiff éljen, semmi más és senki más. A félelmem, hogy elveszítem őt mindennél erősebb. 

- A lányt nem! - vakmerően a pasi elé lépek, nem törődve, hogy simán lepuffanthat. Rám szegezi a görbeorrú a tekintettét, pedig eddig zakantott figyelte. Még hogy bízunk benne.... a fenéket. Ha egyszer ezt túléljük biztosan neki megyek. - Kérem őt ne! - magam sem értem, de még most is próbálok kedves lenni. "kérem" itt könyörgök, miközben Tiff élete veszélyben van... de hát nála fegyver van..Várjunk csak, hiszen nálam is! Előbányászom nadrágom rejtekéből, ami ez idáig nyomot. Remeg a kezem a gondolattól is, hogy ez egy halálos fegyver és hogy ezzel életeket lehet kiontani. Képtelen vagyok megbarátkozni a gondolttal és képtelennek érzem azt is, hogy megnyugodjak. A remegés miatt esetlennek és gyengének nézhetek ki. A géppuskás pasi se tud komolyan venni látom az arcára kiülő széles mosolyt. A görbeorrú kacaja tölti be a szobát, amit fel se tudok fogni máris kilöki a feketébe öltözött pasi a pisztolyt a kezemből. Megijedek, mert nem csak fegyvertelen lettem véglegesen is, de mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy semmi esélyem velük szembe. És ez dühít. 

- Mit akarsz tenni, kisfiam? Mit? - széttárja a karjait, ezzel is mutatva, hogy ő több nálam. Tiff arcán csillognak a könnyei. Nem hagyhatom, tovább. Muszáj valami jobbal előrukkolnom. A helyzetet gyorsan felmérem, de nincs megoldás. A fickó vigyorra egyre jobban dühít, így gondolkodás nélkül neki ugrok, nem számolva, hogy ezért feltehetően azonnal lelőnek. Szerencsémre váratlanul érte, így hátraborult és a többiek meglepettségüknek köszönhetően kivártak.  A pillanat hevében lazábbra vette a fegyver megfogását és a hülye is láthatta, hogy itt van a páratlan lehetőség. Elvettem a fegyverét, ami a várnál is súlyosabb. A mindenki arcán a döbbenet ült ki, amiből kellő képen tudtam erőt meríteni. Persze bármikor megölhetnek. A fegyvert sokkal bátrabban fogtam és végre minden elszántsággal tudtam a pasira irányítani, aki már nem is vigyorgott. 

- Ne bántsák a lányt, különben meghúzom a ravaszt! - éreztem ahogyan a torkomból felszakad a düh. Amit azzal sikerültek elérni, hogy megakarják ölni Tiffet. Rettegtem eddig a pillanatig, de most már ha kell képes vagyok megölni azt az embert, aki veszélyt jelent. S ez a fickó teljes mértékben egy pirosan villogó veszélyforrás. 

- Rajta tedd meg! - arcomba röhög a pasi. -Húzd csak meg! Mire vársz? RAJTA KISFIÚ!- üvöltve próbál provokálni. Az ujjam a ravaszon pihen. Idiótája középen kővé dermedt. Tiff fehér arccal engem nézz, de végül behunyja szemeit. Sosem láttam ennyire félni. Ebbe a szívem is belefájdul. Képes vagyok érte ölni. Képes, de mégis csak pihentettem az ujjam. Bár kezdene valamit magával Dean, de láthatóan csak a saját életét félti az eszelőse. A másodpercek száguldozva telnek. Gyilkossá válásom egyetlen pillanaton múlik. És az ujjaimat megfeszítem. Dörrenés hangzik fel és elhajítom a fegyvert. A fekete ruhások fegyverüket ránk célozzák. Ösztönösen magam elé veszem kezeim, miközben próbálok nyíl egyenes kifutni közölök, mivel már többen kijjebb mentek. Senki sem fekszik holtan, senki sem jajdult fel a fájdalomtól.Nem lőttem le senkit. Meg sem húztam a ravaszt.  Valaki más volt, valahol távolabb. Páran az ablakokhoz rohantak és kinéztek, de jó páran maradtak, akik egyenest minket vettek célba. A bolond magával rántja Tiffet, aki nyugtalanítón nem mozdult meg az őrület ellenére sem. Páran utánuk vetik magukat és azonnal lőnek. Próbálok gyorsabb lenni, mint amire valaha is tudtam, hogy utolérjem őket,de nehezen megy ha ezáltal elölről és hátulról is célkereszté válok. Nem tudok a lépcsőig eljutni ezt bekel látnom. Másik menekülés szinte nincs is. Az ablakokhoz rohanok és remélni tudom, hogy nem elég gyorsak. A szobákon átrohanva próbálom fenntartani őket, de csak a harmadik szobába vannak vödrök, amiket hátra tudok hajítani, ezzel egy-kettőnek a fejét eltalálni. A negyedik szoba után nincs hova tovább mennem és nincs hová elbújnom. A szobából tátongó hatalmas ablak helye az egyetlen menekülésre szolgáló hely. Innen kiugrani maga az öngyilkosság, de meg kell próbálnom valahogyan. Kimászok és meg látom, hogy a másodikon van erkély és az elsőnek is hasonló kiugrója van. Kiülök az ablakba és a befelé tóduló fegyvereseket pillantom meg. Nincs több idő. Leereszkedem és már csak 2 méter választhat el az alattam húzódó erkélytől. Elengedem a párkányt. Sikeresen ráesek a szirtre, de nem tudok még örülni, mert kihajoltak az ablakon és körbe lövöldöznek. Vagy úgy vannak vele, hogy úgyse élem túl és magamtól leesek, ezért csak megijeszteni bőven elég, vagy olyan balfaszok, hogy nem találnak el. Bármelyik eshetőség is áll fen tovább kell mennem. A párkány szélénél minden fizikai erőm szükséges, hogy letudjam ereszteni magam ezúttal, sőt rátudjak ugrani az első emeleti szirtre. A kezemmel nehezen tudom tartani magam, de muszáj a pillanat ahhoz, hogy kellően belendítsem magam és a következőre essek rá és ne még lejeb a talajra. A puffanások és üvöltözések mindenhonnan hallatszanak. Lendülök és már esek is. A párkány szélére esek, ami megremeg. Éppen felfogom, hogy mi történik, amikor a párkány remegve megadja magát. A levegőben ugrok el a talajra és átfordulok a vállamon a földre érkezés pillanatában. A tégla törmelék hangosan érkezik le a földre. Túléltem. Eddig. Folyamatos puffanások zengnek. Az épület túl oldalára jutottam, így sietősre kell vennem, hogy a kocsihoz érjek. Az épületből jövő hangos szitkozódásoknak köszönhetően tudom, hogy kitudtak menekülni. Az épület oldalához húzódva futok végig majd a telep közepe fele elsprintelek. Meglátok egy alakot, aki egyenest felém hátrál a hordók között, közben valamilyen nyelven, mintha könyörögne, de nem látok tőle senki mást. A következő percben hangos dörrenés és eldől. Így már rám szegezik a pisztolyt, ami kissé nyugtatóban fest, mint a korábban látott géppuskák, de nem veszítem el a józan eszem és észbe térítem magam, hogy ez ugyanúgy halálos fenyegetés. A futás lendülete tovább visz így közelebb kerülök a férfihoz, mire sikerül megállnom. A hordókat elhagyva látom csak meg, hogy többen vannak és félkörben állva mindenki engem figyel. Pisztolyok, mindenkinél. S még két ember fekszik...vérben. Majdnem mindenki egy helyben áll, páran azért ellenkező irányba kezdenek rohanni, mire többen szitkozódással utánuk vetik magukat.  A következő percben már csak a rám szegeződő pisztolyos én én maradtunk, a többiek arrébb mentek. Mintha mindenki üldözne mindenkit. Túl sok a puffanás és kiabálás, hogy felfogjam ezt nem élem túl. Tudom, hogy kizárólag azért vagyok még életben mert ismételten meglepetést tudtam okozni, ezúttal a puszta jelenlétemmel. De sajnos ez nem tart ki sokáig. Elfutni nem tudok előle. Fegyverem nincs és nincs olyan közel, hogy eljátsszam újra a leteremtést.  Puffanás hangjától sípolni kezd a fülem és várom a fájdalom érzetét. Viszont nem én, hanem a pasi esik össze. A durranás mögülem érkezett, ezért tomboló szívvel megfordulok, attól függően, hogy minden porcikám menekülésre igyekszik  sarkalni. Nem áll mögöttem senki, de távolabbra  egy futó alakot pillantok meg, aki hátra néz....rám. Ő volt, aki lelőtte a fickót, ő volt, aki megmentette az életem. Az épület fele tart.

 Figyelmeztetni akarom, de úgysem hallaná. Nem tudom, hogy Dean ezért hozott e ide minket, de ha igen akkor végül igaza volt. Mivel Kaméleon nem is, de Thomas itt van. Az a Thomas, akinek mostantól baszottul hálás lehetek, hiszen megmentette az életem. Egy darabig figyelem azt a pontot, ahol eltűnik Thomas alakja, majd szétnézzek. A dörrenések hangja újra felhangzik és rohanni kezdek a kocsi felé.  A kocsi ott áll, egymagában. Tiifék nincsenek itt. Idegesebbé válok annál is, mint amikor fegyvert tartottak rám. Hol vannak? Beülök a kocsiba és félre teszem a rettegésemet az egésztől. Tudok vezetni. Minden rendben lesz! Apa is büszke lenne rám. Ismételgettem magamnak és elfordítom a slusszkulcsot. A motor berregni kezd és nekilódulok. Megpillantom Tiffet, aki a bicegő hülyét támogatja. Lassítani akarok, de valahogy mégsem teszem, végül az utolsó pillanatban elrántom a kormányt és beletaposok a fékbe. A kerekek csikorogva megállnak. Kinyitom a kocsi ajtaját, ami nagy lendülettel kivágódik. Tiff rám nézz és elhűl az arca. Szája mosolyra húzódik és elsírja magát. 

- Hála istennek, hogy élsz! - ugyan ezt gondolom én is. Megakarom ölelni, de nem a megfelelő pillanat. 

- Szeretnék elhúzni a leghamarabb! - szól közbe Dean, miközben szál befele a kocsiba. Tiff él! Most már minden rendben. Elhessegettem a gondolatot, hogy Thomas itt van és hogy egyenest a méhkasba rohant. Lehet, hogy meghal... Képtelen lennénk ezt elmondani Tiffnek, akkor is ha utálom a gyereket. Akkor is ha örülnénk annak, hogy kimegy a képből. Bár azzal hogy megmentette az életem kicsivel kevésbé rühellem és bűntudatom van. Viszont nem fér a fejembe, miért mentett meg. Lehet Tiffnek igaza van és van jó oldala is, pedig a szemem láttára ölt. 

Tiff Dean lábát vizsgálja és megnyugtatja, hogy csak zúzódás.  A reccsenést amit hallottak feltehetően csak egy kiszáradt ág volt, amire eszelős érkezett. Dean végül elfogadja az érvelést és elhallgat. Tiff kezét érem meg a vállamon, amitől teljesen ellazulok. Sikerül lehiggadnom és kifújom a levegőt.  Jól esik az érintése és többet akarok, de tudom, hogy nem lehet.  Végül magamban eldöntöm, hogy Thomasról nem szólok. Kitudja, lehet ezzel Thomasnak is szívességet teszek.