Csak egy CSÓK volt... [ Dylan O'Brien /Thomas Brodie Sangster ff]

A fájdalom

Beléptem Dylan otthonába kissé túlontúl nagy lendülettel is, mit sem azt terveztem. Dylan mamája a nappaliban vasalt. Érkezésemre csak a fejét emelte fel, majd vissza eresztette a gyűrött ruhák fölé. A vasaló gőzétől arca kipirult volt, a haja pedig elszabadult vadállatra hasonlóan megnőtt és begöndörödött, pár tincse kibújt a gyenge csatt fogai szorítása alól. Köszöntem neki, mire halványan elmosolyodott és halkan dünnyögött. Feltehetően a szokásos mondatai közül az egyik ide illőt morogta el: Szervusz drágám. Örülök, hogy látlak. Nem sikerült teljesen felépülni a balesetből és az azutáni sokból. Hat éve történt a tragikus baleset, mikor is egy őszi esős éjszakán Dylan mamája és papája az országúton jöttek hazafelé valamelyik rokonaiktól éppen, tisztán emlékszem, mert Dylan aznap egy videojáték teremben versenyzett az egyik legnagyobb ellenségével, a dúsgazdag és elkényeztetett Max-el, amikor a kamion egyenest belehajtott Dylan szüleinek a kocsijába. Az apja a helyszínen életét vesztette, Mrs. Roxa megúszta egy törött kézzel és pár kisebb zúzódással. A gondatlan kamionsofőr, aki elaludt a volánnál örök életében szenvedhet, ahogyan szegény Mrs. Roxa szenved. Azóta csak pár mondatott használva él. Egyik ezek közül a köszönésél használt, Szervusz drágám. Örülök, hogy látlak. Nem is hezitálok tovább itt maradni kettesben vele. Mindig fojtogató érzés kerít hatalmában akárhányszor vele kell maradnom. Egyszerűn látni a gyötrelmeit, elviselhetetlen. Nincs annál rosszabb ha egy felnőttet látunk széthullni. Ők az utolsókig igyekeznek fenntartani a látszattót, aztán jön az üvegcsörömpölés és eltörnek. Ivás, drogok, gyógyszerek, melyik éppen hogyan próbálja orvosolni magában a dolgot. Gyorsan bevettetem magam a hosszú és sötét folyósora, ami, egy nappaliból nyílik és egy fürdőszobával zárul. Jobbról az utolsó ajtó nyit Dylan szobájára. Már Mrs. Roxa szobája előtt vagyis ami volt a szobája, mert már öt éve be sem tette oda a lábát, elhaladva, mellékesen jobbról a második ajtó, meghallottam a dübörgő basszust. Dylan szobáját egy telefirkált faajtó választja el tőlem. A hideg gombkilincsre téve a kezemet hirtelenjében megnyugszom. Sehol a közelben sincs egy idegesítő szomszéd, aki mindenről össze-vissza fecsegjen. Dylan házában vagyok, biztonságban. S akkor elfordítottam a kilincset és az ágy előtt összegömbölyödött barátom látványa fogadott. 

- Dylan! - kiáltottam fel meglepettségemben. Rám emeli tekintettét. Szeme szokásostól is jobban csillog. 

Odaugrottam mellé, miután halkítottam annyit a zenén, hogy halljak is valamit. - Hékás, itt vagyok már. - bújtam minél jobban hozzá. Felemelte jobb karját, hogy teljesen mellé tudjak bújni, majd vissza letette, ezáltal átölelve engem. A kölnije illata sem tudta elfedni, hogy feltehetőleg rémálma volt. Az izzadság bele ivódott a ruhájába. 

- Megint ugyanaz volt. - szipogta kissé dühödten. Pontosan tudtam, hogy mire gondol. Az apja halála óta rémálmok kísértik. A papája halálát látja újra és újra, van amikor ő is vele van, amikor  csak az elmondattak alapján látja, mint egy illusztrációs filmet. Van, amikor a mamája is meghal és van amikor ő is. A lidérc álmok általában éjjel kísértik, ezért is alszik délután, iskola után. Azaz cseppet sem tudom, hogy mit mondják megnyugtatására hiszen már a gondolat, hogy a nappal sem tud aludni biztosra veszem, hogy Dylan gondolatait megzabolázza. Ha maga az álom még nem lenne elég. Azt mondja, ugyanazt álmodta, vagyis azt, hogy Max-el bajba került és egy szüleinek miatta kellett annyira haza sietniük. Ő lépett a kocsi elé és nem egy kamion. Miatta történt a borzalom. Erre sosem tudtam jó szöveget előadni. Egyszerűen képtelen vagyok hazudni neki, akkor mégis hogy nyugtassam meg? Meghallom a szobaajtó alatt beszüremkedő halk zokogás hangját. Kibújok Dylan karja alól és vissza hangosítom a Time After Time című dalt. Remélem Dylan nem hallotta meg. Kis ideig a mellkasához bújva hallgatom gyorsan dobogó szívverését és érzem egy- egy forró könnycseppjét, amelyek a fejemen landolnak. Magamban pedig újra és újra azt kívánom, bárcsak minden rendben lenne. Utána szintén csak magamban, énekelni kezdem a dalszöveget. 

Dylan hangja zökkentett ki egy strófából. 

- Három perccel hamarabb értél ide. Hogy-hogy? - régebben kiborított Dylan mániákus óra énje, de mára már csak boldogít. Részben a baleset miatt követi az idő múlását, részben pedig tudni szeretné ki, merre, meddig jár.

- A szomszéd feltartót. - próbáltam minél közömbös hangnemmel válaszolni, de még mindig bennem volt a dühöm. 

- Jó, de akkor nem késned kellett volna? - törölte meg szemét.

- De! De, idáig jött velem, mint egy kóbor eb és hiába jöttem gyorsan, nem vette az adást.  

- Szóval ő képes arra, hogy gyorsabb légy? Ohh, ez remek, akkor reggelente majd vele keltelek.- mosoly jelent meg az arcomon, mert örültem, hogy Dylan képes piszkálni. Igen ő még nem tört száz darabra szét ellentétben a mamájával. - Amúgy mit akart? Megint enni? - sziszegte a szavait. Az már biztos, hogy nem szimpatizálja a srácot.  

- Nem tudom. Azt mondta még nem mondhatja el. - nem láttam, az arcát, de ismertem elégé ahhoz, hogy tudjam az egekben van a szemöldöke. 

A nap további részében elszórakoztunk. Majd hajnalban három óra tájékán kipattant a szemem. Hihetetlen, hogy mire képes a szervezetünk. Minden szombat hajnali három órája előtt felkellek. Csak és kizárólag szombaton, más napon nem. Felkellek, hogy  készen álljak. Készen álljak Dylannek. Most sincs ez másképp elnyomok egy ásítást. Utána szabályszerűen Dylan üvöltözve és rúgkapálva felriad. Én pedig azon nyomban nyugtatni kezdem.