Choice-2

1. - Lizzie

SZERDA

Tegnap éjjel fogalmam sincs hogy kerültem haza. Arra emlékszem, hogy valaki lefektet az ágyamba, majd a sötét, magas alak az ablakon távozva elhagyta a szobámat. A homályban fekve, cikáztak a gondolatok a fejemben. Próbáltam összerakni az eseményeket, hogy rájöjjek, vajon mi is történt, de minden összekuszálódott. A támadás rémképei úgy villantak fel egymás után, mintha csak egy egyszerű álomra emlékeznék vissza. Biztos csak álmodtam az egészet. Az alakot, aki megtámadott, majd azt aki hazahozott. De meg akartam bizonyosodni a dolgokról, ezért lerúgtam magamról a takarót és feloltottam a lámpát. Az ablak be volt csukva. Pizsamában voltam, horzsolás sem volt a homlokomon. A levetett ruháim az ágy melletti székre voltak hajtva, mint mindig. Reszketve nyúltam a farmerem felé, amin vérfoltoknak és szakadt cipzárnak kellett lennie, ha mindez megtörtént. De a nadrágon nem volt semmi sérülés. Hatalmas sóhaj kíséretében fújtam ki a visszatartott levegőt. Tényleg csak álmodtam. Hála Istennek! Mert, ha igaz lenne, akkor megerőszakoltak volna. És álmomban, amikor felnéztem a támadómra, szörnyen megijedtem, és a félelmem akkor megdöbbenéssel keveredett. Adrian szemeibe néztem bele!

Az álom reggelre felszívódott, de azért még egy-két kép bevillant belőle, amibe beleborzongtam. Hogy álmodhat az ember ilyet? Miután elkészültem, felhívtam Trinát abban reménykedve, hogy mehetnénk-e együtt suliba (csak a biztonság kedvéért). De mint megszokhattam, most is Daniel mögé kerültem a sorban. Mostanában felesleges harmadik lettem. Csalódottam battyogtam le a konyhába, ahol meglepetten vettem észre, hogy apu még nem indult el.

- Hogy-hogy még itthon vagy? - kérdeztem döbbenten.

- Nincs első két órám. - kacsintott a kávéja felett. - De amint látom, így sem úszhatom meg, hogy bemenjek hamarabb.

- Így van apa! - kiáltott oda Dave, aki éppen leért az emeletről, majd ledobta magát az egyik székre.

- Fiam! Van jogosítványod, és ha jól emlékszem kocsid is pár hete. - ingatta a fejét apu.

- De nem lehetne egy úttal megoldani a dolgokat?

- Milyen igaz, David. - lépett hozzá mosolyogva apu. - Akkor ma te viszed el a húgodat. - tette Dave vállára a kezét, majd vigyorogva elhagyta a konyhát.

- Hé! - kiáltottunk utána kissé felháborodva, de a következő pillanatban megláttuk a faliórát, és azt, hogy tíz perc múlva kezdődik az óra. Az út egyébként is húsz perc ezért mérgezett egérként kaptuk fel a cipőt, a táskát, majd rohantunk ki a kocsihoz. Ott viszont kiderült, hogy Dave bent hagyta a kulcsokat. Már csak öt percünk maradt. Dave teljes gázzal ment. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Mindketten feszülten meredtünk előre, arra koncentrálva, hogy időben odaérjünk. Végül a húsz perces utat hét alatt tettük meg. Abban a reményben, hogy még nincs bent a tanár mindketten nekiiramodtunk az üres folyosónak a termeink felé. Mikor rohanva elértem a termünket, az ajtó nyitva volt. A tanár szerencsére még nem volt bent. Mindenki hangosan beszélgetett. Megtorpantam. A helyemen ült valaki. Én voltam. Megráztam a fejem, majd megdörzsöltem a szememet. A következő pillanatban viszont már Josh ült a helyemen! Megszédülve léptem a terembe. Biztosan csak hallucináltam. Mikor odaértem a padomhoz, meglepve láttam, hogy Adrian éppen Josh fülébe súgott valamit. Mióta vannak beszélgető viszonyban?

- Sziasztok! - köszöntem rájuk erőltetett vidámsággal.

- Késtél! - morogta Adrian, de kerülte a tekintetem.

- Izzy! - állt fel Josh a helyemről, elterelve a figyelmet Adrian-ről. - Már azt hittem, nem is jössz. - ragyogó mosollyal nézett le rám. Szemében gyengédség volt.

- Zűrös reggelem volt. - sóhajtottam, miközben lepakoltam. Ekkor belépett a tanár a terembe. Huh, ez aztán ki lett hegyezve! Ekkora mázlit! Josh küldött felém még egy megnyerő mosolyt, majd a helyére ment.

Órák után a szekrényem felé tartottam Trinával, hogy a cuccunkat összeszedve mehessünk együtt megnézni a fociedzést. Trina éppen ecsetelte a tegnap esti eseményeket, hogy mi történt miután a mozi után szétváltunk. Próbáltam figyelmesen hallgatni, miközben a záram kódját állítgattam. Amint kinyitottam a szekrényemet egy cetli kirepült belőle. Felkaptam gyorsan, hátha Trina nem veszi észre. Biztos tudni akarta volna, hogy mi van rajta, én viszont már nem éreztem azt, hogy megbízhatok benne. Már nem tűnt a legjobb barátnőmnek. Minden eddig neki elmondott titkomat tovább adta Dan-nek, és ez nagyon nem tetszett. Persze nem sikerült. Már meglátta a titokzatos cetlit.

- Mi az? - kérdezte kíváncsian, mire én rápillantottam az összehajtott papírra.

- Szerintem semmi különös. Biztos csak egy régi dogám. - vontam vállat, de hogy csillapítsam kíváncsiságát, kihajtottam, majd átfutottam a benne lévő sorokat. Lehet, nem kellet volna... Hirtelen megfordult velem a világ, és remegés fogott el annak ellenére, hogy a legmelegebb pulcsim volt rajtam.

- Na? Mi az? Tuti egy levél! Kitől van? Jól vagy? Liz! Liz! - pattogott mellettem Trina. Én viszont már nem figyeltem rá. A levelet tartó kezem remegve ökölbe szorult, ezzel összegyűrve a papírt is. Futni kezdtem a kijárat felé. Ki kellett jutnom onnan. Levegő kellett, különben elájultam volna. Mire kiértem a kapun tanácstalanul szívtam magamba a hideg levegőt. Nem maradhattam ott. El kellett tűnöm onnan!