Choice-2

Adrian

Megőrült. Erre nincs más szó. Hogy lehet valaki ilyen idióta?! A srác önként sétált a halálba, és nem érdekelték az észérvek, de még a szerelme sem tartotta vissza. Most örülnöm kellene? Igen. És valamilyen szinten, a győztesek örömét érzem, viszont akkor is dühös vagyok. Nem elég, hogy az az idegesítő Tom egyenkét ítélte öngyilkosságra az agysejtjeimet a dumájával, de még Josh is kiidegelt ezzel a hirtelen támadt mártírkodási hajlamával. Miért?! Azt hittem én vagyok a nemtörődöm, a bajkeverő meg a rossz. Hát ezt benéztem.

Az erős menetszéltől alig kaptam levegőt, ennek ellenére gyorsítottam. Izzy még mindig keservesen sírt és csüggedten markolászta a pólóm nyakrészét. Egészen hazáig rohantam vele. Igen, az én lakásomig.

- Hol vagyunk? – kérdezte mialatt tekintete végigpásztázta a sivár kertet és csendes házat, amint észlelte, hogy megálltunk.

- Itt lakom. – feleltem.

- De ez a semmi közepén van! Nem is csodálkozom, hogy állandóan késtél.- nevetett fel, viszont azonnal el is komolyodott.- Visszajön valaha Josh?- nem válaszoltam. – Meg fogják ölni? Miattam?

- Ha történik is valami, az nem a te hibád lesz.-tettem le óvatosan a földre, majd kinyitottam a kaput.

- Én ezzel nem vagyok képes együtt élni.- rázta hevesen a fejét, miközben gyorsan megindult a bejárat felé vezető járdán.

- Hé, hé, hé! – szaladtam utána , majd a kezéért nyúltam és megállítottam. – Nézz rám! – dacosan más irányba nézett, ezért gyengéden megérintettem az állát, az arcát pedig magam felé fordítottam. A szeme könnybe lábadt.

- Miért? Miért történik ilyesmi, Adrian?! Néha azt kívánom, bárcsak minden ugyanolyan lenne mint régen. Josh vigyázna rám, te pedig az egyik legjobb barátom lennél. Most viszont minden összedőlt! – elkezdett keservesen sírni, mire magamhoz vontam és átöleltem. A könnyei szép lassan eláztatták a pólómat, de nem izgatott. Hirtelen természetesnek éreztem, hogy segítek egy emberen. Olyan melegség járt át, amit a bukásom óta nem éreztem, és én átadtam magamat neki. Ha csak egy pillanatra is, de olyan volt, mintha ismét angyal lennék. Izzy kezdett megnyugodni, mire kissé eltoltam magamtól, a két kezem közé fogtam könnyáztatta arcát és hüvelykujjammal letöröltem róla a nedvességet.

- Adrian...-kezdte a sírástól rekedt hangon. A homlokomat az övének támasztottam. Ő ismét szóra nyitotta volna a száját, de nem vártam meg, hanem lecsaptam rá. Mohón faltam az ajkait, azt tettem, amit közel három hónapig elnyomtam magamban, amit már rég meg kellett volna tennem. Mikor kis idő múlva feladta az ellenkezést és viszonozta a csókomat, az olyan hatást váltott ki rajtam, amit meg sem tudnék magyarázni. Nem akartam elengedni soha többé. Ismét a karjaimba kaptam, és bevittem a házba. Mivel a bejárati ajtót sose zárom, könnyűszerrel berúgtam. A kezemben tartott lánnyal még mindig csókolóztunk, amikor ráfektettem a kanapéra és fölé hajolva továbbra sem engedtem sok levegőhöz jutni. Miért van rám ilyen hatással? Miért gyengülök el? Ez nem a szokásos fizikai vágy, amit egy csinos lány láttán érzek. Ez valami olyan, mint a birtoklási vágy. Nem akarom, hogy bárki is elvegye tőlem, de ha megtörténne halálomig képes lennék harcolni érte. Isten mégis csak megtalálta a gyenge pontomat. Tudta, hogyan ébresztheti fel bennem a szeretetet, és most, hogy Josh elment, nem menekülhetek el előle. Nincs értelme tovább küzdenem ez ellen, de akkor mégis ki vagyok? Ki vagyok, ha nem démon? Ki vagyok, ha nem angyal? Soha nem hallottam olyanról, hogy egy démon, aki meggyűlölte Istennel együtt az embereket is, ismét jó útra térjen. Vagyis ami velem történik az képzelgés csupán. Miért törekedjek a jóra, ha gonosz vagyok és tehetek akármi jót, az örökkévalóságot a Pokolban kell töltenem? Nincs választásom. Izzy ki van szolgáltatva egy démon haragjának, azaz nekem. Bármit tehetek vele, amit csak akarok, és még következményei sem lennének az örök kárhozaton kívül, de ehhez a tényhez már az eltelt 5000 év alatt hozzászoktam valamennyire, így a maradék időt, amíg Lucifert le nem győzi a Bárány, azt rombolással töltöm. Lucifer mindig azt hajtogatja, hogy kevés az időnk, ezért annyi embert kell a Pokol felé csábítanunk, amennyit csak tudunk. Nincs választásom. Démon vagyok. Nem tudok más lenni. Tom-nak igaza volt. Gyenge vagyok, mert nem tudok kitörni. Benyúltam Izzy felsője alá és elkezdtem minden egyes porcikáját felfedezni. Éreztem, ahogy a démon átveszi az irányítást. Az emberek iránti gyűlöletem átvette a pillanatnyi megingásom helyét. Tudtam, hogy a szemem ismét fekete. Elvesztettem a kontrollt, levetkőztem az emberi korlátokat. Magabiztosan húztam le a ruhadarabokat az alattam fekvő lányról. Amikor már a melltartója felé nyúltam elkezdett tiltakozni. Meg sem hallottam. Befejeztem, amit elkezdtem, végül teljesen csupaszon vergődött alattam, hogy kiszabaduljon a szorításomból. Könyörgött, mindenfélét mondott, de semmit nem fogtam fel belőle.

- Jézus, segíts! – sikított fel, mielőtt bánthattam volna. A név hallatán fájdalmasan összerándultam és leestem a padlóra. Biztosan Josh megtanította neki, hogy mivel tarthatja vissza a démonokat. – Adrian! Térj észhez! Josh azt kérte, vigyázz rám! – húzta maga elé reszketve a térdeit.

- Tőled meg gondolom hűséget várna el, ha itt lenne. – reagáltam gúnyosan, ismét támadásra készen.

- Nem érdemlem meg őt. – lábadt könnybe a szeme.

- Hát persze, hogy nem, hiszen angyal, de hidd el, ő sem tökéletes! Tudod, mit tett? Megtagadta Istent miattad! Miattad vállalta, hogy bukott lesz, és most miattad fog meghalni!

- Rendben! Bánts nyugodtan, amennyit csak akarsz! Úgyis tudod, hogy gyengébb vagyok mint te. Könnyen megölhetnél, megerőszakolhatnál, érzelmileg tönkretehetnél. De nem fog sikerülni! Nem fogom hagyni, hogy Josh áldozata csak úgy eltűnjön az éterben! Most, hogy tudom, létezik egy nálunk nagyobb erő, nem tagadhatom meg. Végre tudom, hogyan védhetem meg magamat! – kiáltott határozottan, mire felnevettem.

- Túl régóta teszek tönkre embereket, köztük hívőket. Nehogy azt hidd, hogy kifoghatsz rajtam. A világ csábításai nagyon erősek. -Léptem oda hozzá, erre ő még jobban összekuporodott, de a tekintetét az enyémbe fúrta.

- Jézus nevében, hagyj békén!

Olyan fájdalom futott végig rajtam, mintha ezer helyen döftek volna belém angyali szeráfpengéket. Felordítottam a fájdalomtól, majd zihálva rogytam négykézlábra. Ez elég volt ahhoz, hogy a szokásos higgadtságomat visszanyerjem.

- Kérlek menj ki, Adrian. Szeretnék felöltözni. – szólalt meg halkan a továbbra is a kanapén kuporgó Izzy.

Nyögve feltápászkodtam, majd kivánszorogtam a konyhába. Remegő kézzel vettem elő egy poharat, majd az egyik felső polcról egy üveg vodkát is leemeltem. Merengve néztem a két törékeny tárgyra a kezemben, majd a haragtól reszketve nekihajítottam a poharat a falnak, ami hatalmas zajjal tört milliónyi csillogó szilánkra. Levettem az üveg kupakját, de mikor meghúztam volna, egy apró kéz szorítását éreztem a vállamon.

- Hagyd ezt abba. Tudom, hogy nem vagy ilyen...- súgta Izzy a fülembe.

- Nem, tényleg nem. - tettem le az italt a mellettem lévő konyha pultra, majd a lány felé fordultam. - Rosszabb vagyok annál. - megragadtam a két kezét és nekitaszítottam az ajtó melletti falnak.

- Miért küzdesz ellenem?

- Én nem is...- döbbentem le, mert rátapintott a lényegre. Valóban küzdöttem a jó ellen.- Én csak...Sajnálom. - hajtottam le a fejem. Még soha életemben nem bántam meg semmit, de most olyan erős bűntudat ébredt bennem, ami majd' szétszakított. Leejtettem magam mellé a két kezemet és csak álltam ott a lábfejemet bámulva. Nem tudtam, mit tegyek, vagy, mit mondjak. Izzy megérintette az arcomat, én pedig lassan ráemeltem a tekintetemet. - Ha valaki ezután bántani mer téged, megölöm. Ha pedig én emelnék rád kezet, akkor megérdemlem a sorsomat. - mondtam neki komolyan. Meg fogom védeni őt (magamtól is) és ha kell, az életem árán teszem azt, hiszen már úgyis mindegy, mit csinálok. A sorsomon nem, de a lányén, aki felélesztette bennem a fényt, igenis még változtathatok!