A fejemet a hideg ablaknak támasztottam és úgy néztem ki az ablakon. Csak a fákat láttam, amiken az a kevéske levél, ami még nem hullott le, az is vizes. Az ég szürke volt, a nap egyáltalán nem sütött át a felhőkön. Ez az időjárás illett a hangulatomhoz. Hisz most, mire végre be tudtam volna illeszkedni ebbe a családba, úgy döntöttek, hogy nem hajlandóak tovább a gondomat viselni. Gondolom azt hitték, hogy egy tizenöt éves, életvidám gyereket fogadnak örökbe, aki végre örül, hogy nem kell az árvaházban lennie. Az utolsó rám is igaz, de nekem valahogy ez fura. Azt hiszem, ilyenkor azt érzem, hogy csak teher vagyok az örökbefogadó családnak, ezért próbálok minél kevesebb port zavarni, így magamba zárkózom. Persze nekik ez nem emberi viselkedés, így egy kis idő után meggondolják magukat, minél gyorsabban elintézik a papírokat és már vissza is visznek. Jönnek értem azzal a fekete autóval és elszakítanak a "családomtól". Ilyenkor mindig eszembe jut, hogyan is kerültem be az árvaházba. A házunk legégett, miután apa a kandallót nem oltotta el. Még a mai napig nem emlékszem, hogy hogyan menekültem meg a házból, de a szüleim bent ragadtak. Esély se volt arra, hogy valaha ők még élni fognak. A ház falaival együtt ők is elégtek és a feledésbe merültek. Ezután pedig semmilyen családtagunk nincsen, árvaházba kerültem.
Lepillantottam a kapu elé, ahol éppen megállt a fekete autó. Az egyik férfi nevelő szállt ki, akit nem ismertem. Idősebb volt, ősz haja már szinte csak a feje tetején volt. A kapuhoz sétált, majd megnyomta a csengőt, aminek hangját az egész házban lehet hallani. Ezután lépteket hallottam, ahogy a volt nevelőszüleim feljönnek a szobába.
- Itt vannak, Evan - mondta Helena. A szeméből bűntudat sugárzott, ahogy férjéből, Greg-éből is. Lassan bólintottam és leszálltam az ablakülőről. A kezembe vettem a zöld sporttáskámat, a hátizsákomat a vállamra raktam és a két szülő között utattörve magamnak lementem a földszintre.
A nappaliban ott álldogált a férfi és éppen egy kezében lévő képet nézett, amin nem láttam, hogy mi van. Amint leért Helena és Greg, a nő kivette a kezéből és lerakta a komódra. Ekkor láttam csak, hogy egy ultrahang fotó van bekeretezve. Kérdőn a házaspárra néztem. És most értettem meg. Így a negyvenhez közeledve úgy gondolták, hogy Helena nem tudna gyereket válalni, tehát ezért fogadtak engem örökbe. De most, hogy mégis sikerült nekik, már nem tartanak rám igényt. Hisz ha az embernek van saját gyermeke, akkor minek lenne neki egy a másik anyától.
- Ne haragudj, Evan - tördelte a kezét Greg, de egyáltalán nem voltam mérges. Örültem, hogy Isten megáldotta őket egy csöppséggel.
- Nem haragszom - mosolyodtam el és Helena hasára néztem. - Sok sikert - mondtam végül, aztán a kezembe vettem a csomagomat és az úrral együtt elhagytam a házat.
Mostmár nem hatott meg az elválás. Az embert miután már húsz családtól elvették, nem igazán maradnak pozitív érzései. Mindössze a komorság, a szomorúság és a magány. Ilyen és ezekhez hasonló benyomásokkal ültem be az autó hátsó ülésére. A nevelő a táksámat a csomagtartóba tette, de a személyes cuccaimmal telerakott fekete nagy hátizsák nálam maradt. Igaz, inkább már sötétszürke volt, mint fekete, ugyanis még ezzel a táskával kerültem be az árvaházba. Akkor még csak az egyik szomszéd nénitől kapott kis pénztárca volt benne, mivel a többi holmim mind elégett. A ruháimat, könyveimet és más tárgyakat vagy én vettem, vagy az adományokból szerezték be nekem.
- Milyen volt ez a négy hónap? - kérdezte tőlem a férfi, amint elindította a motort.
- Elment - vontam vállat, mivel tényleg nem tudtam hozzá mit fűzni. Ide se tudtam beilleszkedni rendesen, ahogy sehova sem.
- Hallottam már rólad Mrs. Hemmingway-től. Azt mondja, hogy rendes gyerek vagy, csak nem igazán megy a tanulás - mondta rám pillantva a visszapillantóból.
- A matek és a fizika megy. Azok a érdekelnek, a többi nem igazán.
- Kár. Pedig már csak öt éved van és kikerülsz innen. Akkor mégis mit fogsz csinálni ilyen eredménnyel? - kérdezte én pedig tényleg nem tudtam mit válaszolni. Ezen eddig nem is igazán gondolkodtam, de szerintem még van időm. Öt év az rengeteg idő.
Megálltunk a nagy, három emeletes épület előtt, aminek a fala olyan, mint a legtöbb londoni háznak. Csak a vörös tégla, mely sok helyen repedezett. Az ablakok régiek, és valamelyik szobában be van törve, ahova még két éve berúgta az egyik fiú. Azóta se cserélték ki, de igazából nem is lakik benne senki. A házat körülölelő füves terület semmit nem változott ezalatt a négy hónap alatt. Csak kevésbé volt zöld a pázsit.
Kiszálltam a járműből és máris meghallottam a varjak hangját, amik mindig itt kárognak. Egy éppen a kosárpálya szélén szedett fel magának valami gilisztát. Közben a kezembe kaptam a táskát és elindultam egyedül a kapu felé, amit szinte beleptek a fák és a gaz, amit lusták levágni. Most kivételesen nyitva volt. Nappal, mikor a portán vannak, tudnak figyelni, nehogy valaki kilógjon, viszont éjjel az igazgatónál, Mr. Benward-nál van, akinek a háza három utcányira van innen.
Végig mentem a rövid betonjárdán, aztán egy erőteljes mozdulattal kinyitottam az ajtót. Az aulában ülő emberek felkapták a fejüket, az egyikük pedig elmosolyodott. William Palmer, aki már szinte azóta van itt, mint én. Annyi különbséggel, hogy őt eddig kétszer vitték el, akkor sem valami sok időre. Mivel eléggé nagyszájú és zűrös srác, így csak azok a családok próbálkoztak, akik azt hitték, hogy majd megnevelik. De persze nem sikerült neki. Will sosem fog már megváltozni.
- Mivan Evan? Kidobtak? - kérdezte vidáman. Többen is elmosolyodtak erre, ahogy én is.
- Nem bírnak velem - vontam vállat már vigyorogva.
Will felállt és odasietett hozzám. Most még magasabbnak tűnt, mint négy hónapja, haja pedig mintha feketébb lett volna. Kivette a kezemből a táskámat és elindult fel az első emelet harmadik szobájába. Azon az emeleten vannak az idősebb, tizennégy év feletti fiúk, felettünk a kisebb lányok és fiúk egyaránt, a harmadikon pedig a lányok vannak, akik szintúgy tizennégy felett vannak. A szoba elé érve szinte berúgta azt, aztán az üres íróasztalra rakta a sporttáskát.
A kis helyiség nem változott sokat. A padló ugyanolyan sötét volt és töredezett. Az ágy sem volt már valami jó állapotban, szinte minden mozdulatnál reccsent egyet. Az ablak pedig belülről még rosszabbul nézett ki - ha ez lehetséges -.
- Azóta nem adtak neked másik szobatársat? - kérdeztem meglepődve.
- Tudják, hogyha visszajössz és nem velem vagy együtt, akkor depressziós leszel. Valljuk be, én vagyok az egyetlen barátod - feküdt le az emeleteságy aljára. Egyetértően bólintottam, aztán kipakoltam a táskámból és a szekrény nekem tartogatott négy polcán elhelyeztem a ruháimat. A táskát pedig az akasztós felébe raktam a földre.
- Van valami újdonság? - érdeklődtem.
- Inkább valaki új - kacsintott Will, amiből rögtön rájöttem, hogy lány van a dologban.
- És milyen? - léptem az ablakhoz és kifelé kezdtem bámulni.
- A lehető legjobb. Olyan gyönyörű, okos és ami a szívén, az a száján. Ember, mindig is egy ilyen csajra vágytam - magyarázta én pedig elvigyorodtam. Nem mintha a suliban nem lennének ilyen lányok, de ők nem kedvelnek minket, árvákat. Sőt, szinte senki nem bír minket. Ki vagyunk rekesztve. - Tizenegy ötvenkettő van. Menjünk ebédelni.
Bólintottam, aztán együtt elindultunk az ebédlő felé. Már négy hónapja nem ettem ebből a mosadékból. De most majd még egy ideig ezt kell ennem.
Heeeelóó!
Itt is van a második rész, embik, remélem tetszik mindenkinek😇
Ja és nem hiszem, hogy be fog jönni ez az egyszer a jelenben, egyszer a múltban dolog. Hisz nem tudok annyi mindent írni, ami réggebben történt és kapcsolódik a sztorihoz, szóval csak alkalmakként lesznek, de akkor fontosak.
Ann💗
