2012., London
A két fiú nyugtalankodva ült az ágyon. A földet bámulva várták, hogy Mrs. Hemmingway, a nevelő végre bejöjjön és ágyba parancsolja őket. A tizenegy éves Evan eszméletlenül félt. Sosem szökött még ki az árvaházból, főleg nem ilyen rettentő éhesen. Ugyanis neki és barátjának, Will-nek a fülébe jutott, hogy a szakács belerakja az ételbe a fogpiszkálóját. Ennek a hírnek hatására eldöntötték, hogy nem fognak enni a konyhán, de valahonnan mégis kéne ennivalót szerezniük. Ezért akartak kiszökni. Hogy valahonnan lopjanak kaját.
- Nyugi - suttogta Will, Evan lábára téve kezét, ami folyton a földön dobolt. Az érintés helyén a fiú combja bizseregni kezdett és abbahagyta a dobogást.
Ekkor benyitott Mrs. Hemmingway és bezárta maga után az ajtót. Lágyan megfogta a fiatalabb Evan kezét és a létra felé húzta, hogy másszon fel a felső ágyra. Ahogyan csak tudta apró termetével, betakarta az aprócska gyereket, aztán komoran Will-re szegezte tekintetét.
- Alvás van - mondta ellentmondást nem tűrő hangon a fiúnak. A feketeség betakarózott, aztán hasra fordult és fejét a fal felé fordította. - Jó éjt, Evan - simított végig a felül lévő fiú lábszárán, aztán kiment a szobából.
Kétség sem fért ahhoz, hogy Mrs. Hemmingway egyik kedvence Evan volt. Sokan találgattak, hogy miért és még Evan sem értette. Will azt mondta neki, hogy a Evan a nő fiához hasonlít, aki pár éve maghalt autóbalesetben. Mrs. Hemmingway azóta nevelő az árvaházban és rögtön kiszúrta magának a fiút, aki nagy őzike szemeivel annyira ártatlannak tűnt. Az intézet vezetője, Mr. Benward is egészen megszerette a kis csöppséget, így ha bármi olyat csinált, amit nem szabadott volna, nem szóltak rá. A legjobbat akarták neki, ezért mindig kerestek neki egy családot, ahol élhet.
- Úgy utálom ezt a ribancot - ült fel Will, akinek tizenhárom éves létére elég mocskos szája volt. Az idősebbektől hallotta ezeket a szavakat, amiket meg is jegyzett magának és igen sokszor használta. Persze Evan nem szólt érte, pedig zavarta.
- Velem kedves - vont vállat, aztán ő is felült és lábát átölelte a takaró alatt.
- Persze, hogy az, Evan. Téged nem lehet nem szeretni, meg mint mondtam, a fiára hasonlítasz - állt fel és mostmár a szoba közepén állva vizslatta zöld szemeivel a kisfiút. Evan-t ezek a szemek babonázták meg teljesen, akárhányszor azoknak tulajdonosára nézett.
Will kivett a szekrényéből egy utcai ruhát, amire átválthatja a pizsamáját. Evan-nek is ezt kellett volna tennie, de képtelen volt rá. Egyáltalán nem volt olyan bevállalós, mint a barátja, sőt, egyáltalán nem volt az. Minden nehezebb feladat megrémítette, ezért nem is barátkoztak vele. Egyedül Will érdeklődését keltette fel azon a napon, mikor betette ide a lábát. Mai napig sem tudja, hogy miért kezdtek el barátkozni, de nem is firtatta. Örült, hogy egy ember van, akire bármikor számíthat.
- Mi lesz, haver? Nem öltözöl? - vonta fel a szemöldökét a fekete hajú.
- De...de mindjárt - mondta a kisebbik erőtlenül, aztán lekászálódott a létráról. A sötétben nem igazán látták egymást, mindössze csak az arcuk körvonalát a holdfényben, ami a rozoga ablakon keresztül sütött be. Evan nézte, ahogy szobatársa leveszi a felsőjét, meg a nadrágját és egy szál alsónadrágban álldogál vele szemben. Megremegett, de maga sem tudta miért. Nem fázott és abban a pillanatban nem is félt.
- Tessék - nyomta Palmer Evan kezébe a ruháját, aztán elfordult, hogy ő felvegye a sajátját.
- Nem lehetne, hogy egyedül menj és nekem is hozz enni? - kérdezte félve.
