Vesztettél [🔚]

Játsszunk?

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Pisti keze a szék karfájára szorult. Az ujjai fehéren markolták a műanyagot, egyre erősebben, mintha ez képes lett volna enyhíteni azt a leírhatatlan fájdalmat, amit a nyakánál érzett. Hát nem enyhítette. Sőt, inkább csak tudatta vele a tényt, hogy a fájdalom mélyülésével egyre inkább elgyengül. Kényszerítette magát, hogy tovább szorítsa a karfát, annak ellenére, hogy a teste legszívesebben már elernyedt volna, megadva magát az egyre tompuló, lüktető érzésnek.

Ezt utálta a legjobban. Ez volt az a pont, mikor a látása foltokban homályosodni kezdett, mikor a lábai már képtelenek lettek volna megtartani, és mikor túl tisztán, túl egyértelműen látszott rajta, hogy védtelen. Már nem tudott volna ellenállni, sem küzdeni, akkor sem, ha lett volna rá bármi esélye, hogy megtegye. Erre persze nem hagytak neki lehetőséget, a nyakára hajoló férfi ugyanis túl jól ismerte. Minden kis mozdulatát az elméjében őrizte, türelmesen várva arra a pillanatra, mikor a göndör a legóvatlanabb volt. Akkor lecsapott, és elégedetten szívta el a testén átáramló, folyékony energiát: a vérét.

Pisti egy idő után úgy érezte, hogy el kell löknie, különben vége, ledermed, megfullad, és itt fog kimúlni a vámpír szeme láttára, ettől a gondolattól pedig egyenesen irtózott. Ezért nagy nehezen rávette magát, hogy a kezét Jani mellkasához érintse, de ahelyett, hogy eltaszította volna magától, csak a felsőjébe kapott erőtlenül, mert már annak is ólomsúlya volt.

Az egyik vörös szem erre rászegeződött, amitől most már valóban ledermedt. Ott égett benne az-az ismerős tűz, az a határtalan mohóság, ami minden alkalommal a vesztét okozhatta volna, ha Jani úgy akarja. Azonban a vámpír valahogy mindig elengedte az utolsó pillanatban, visszarántotta az eszméletvesztés kapujából, mert tudta, hogy az kétszer olyan mély sebet ejt, mintha hagyná a tudatlanságba zuhanni. Így nem csak a nyakában égő fájdalommal, hanem a ténnyel is meg kellett küzdenie minden egyes alkalommal, hogy a srác, akivel már régóta együtt dolgozott, és akit talán még a barátjának is tartott, megint kihasználta. Ez erősebbet szúrt bármilyen szemfognál, és a világért sem kímélte volna meg tőle, ahhoz túlságosan élvezte.

Most is megvárta, míg a rá meredő, zöld tekintet szinte teljesen elfátyolosodik, aztán hirtelen elszakította magát a szempártól, és kihúzta a szemfogait a másik nyakából. Pistin erre újdonsült erővel cikázott végig a fájdalom, ezért önkéntelenül is megremegett. Érezte, ahogy a bőrén lassú kis patakban folyik végig a vér, tönkretéve ezzel a rajta lévő fehér pulcsit. Legszívesebben ordított volna, nem csak dühében, de amiatt az átkozott tehetetlenség miatt is, aminek a karmai között vergődött. De nem lehetett, tisztában volt vele, hogy maximum egy szánalmas nyekergésre futná most tőle.

Így hát csak gyilkos pillantással bámult a kiegyenesedő vámpírra, aki épp a szájáról törölte le az odacsorduló vért. A szeme még mindig vörösen izzott, de már egyre halványabban, végül visszatért a szokásos zöldesbarna árnyalatához. Pisti fintorgott, mert tudta már jól, hogy nem ez az igazi formája, és közel sem a végleges állapota. Volt idő, mikor ez a zöldesbarna szempár bocsánatkérően pillantott vissza rá, vagy legalább bűnbánóan, de már régóta nem volt szó semmi ilyesmiről. Most már csak a gőg sütött belőle, és valami olyan fölény, amin rég nem bírt felülkerekedni. Janinak nem volt több egy alkalmi kis vérbanknál, ez nyilvánvaló volt mindkettőjüknek, akkor is, ha szavakkal egyikük sem mondta ki.

- Bocs a pulcsiért - vetette végül oda a fekete, de csak mert tudta, hogy Pisti még túl gyenge egy harsányabb visszaszóláshoz. - Majd veszek egy másikat.

A göndör elfintorodott. Mit számított ez az egy felső amellett a számtalan alkalom mellett, mikor a srác megcsapolta? Megjátszott kegyesség volt, semmi több. Abból ő nem kért.

- Dugd fel a kurva pulcsidat - sziszegte a fogai között, bár messze nem volt annyira vészjósló a hangja, mint szerette volna, inkább kimerült. Jani szája erre alattomos mosolyra húzódott, kissé kivillantva ezzel hegyes szemfogait. Pisti önkéntelenül is nyelt egyet, nem akarta újra átélni az előbbit.

- De harapós lettél - mondta szórakozottan, direkt kihangsúlyozva a szót. Pistinek ez egyáltalán nem volt vicces, de nem is az volt a cél.

- Kussolj - morogta a fekete felé ellenségesen. - Nem kell tőled semmi.

- Ó, dehogynem, Pisti - lépett hozzá közelebb Jani ismételten, és két kézzel a karfára támaszkodott. Élvezte azt az őszinte, leplezhetetlen félelmet, ami szinte azonnal kirajzolódott az előtte lévő arcán. Egy második kört már nem bírna ki, ezzel mindketten tisztában voltak, épp ezért Janinak nem is volt tervben, hogy újra igyon belőle. Egyelőre.

Ehelyett csak lehuppant a mellette lévő székbe, és kényelmesen elhelyezkedett. A játék már meg volt nyitva a gépen, mert pont egy közös videót vettek volna fel, ha ő nem ront bele ebbe az idilli képbe.

- Na? Játsszunk? - fordult a göndör felé immár a szokásos, lelkes vigyorával, azzal, amivel annak idején könnyedén megtévesztette. De ez csak álca. Az igazi énje az a vörösszemű, féktelen vérszívó volt, aki bármikor rávethette magát, és a prédájává tehette. Régóta játszott már vele.

A barna most nem válaszolt, de a tagjaiba végre visszatért az erő annyira, hogy fel bírjon állni, és kitámolyogni a szobából. A pulcsija nyaka még mindig véres volt, így pedig nem lehetett videózni. A kezét a nyakára tapasztotta, bár már csak enyhén vérzett, de nem akarta, hogy a szoba előtt lévő tükörben lássa a vámpír jelét. A legújabbat...

Jani egy darabig csak derűsen figyelte, aztán visszafordult a gép felé, a tekintete azonban megakadt egy Pisti székén árválkodó, alvadt vércseppen. Biztos akkor esett oda, mikor elhajolt felőle. Halkan felnevetett, aztán az ujját a cseppbe mártotta, és lenyalta róla a vért. Kevés dolgot imádott ennyire életében.