Vesztettél [🔚]

Még

A szekrény ajtaja nyikorogva nyílt ki. Pisti már fejből tudta, melyik polcon találja a sebtapaszt, amire mostanában túl gyakran szüksége volt. A papírdobozt a kezébe véve leült a legközelebbi székre, és kirázta belőle a maradék tapaszt. Három darab. Dühösen fújtatott. Még ha ez az első doboz lenne ebben a hónapban, de nem. És felsőből sem ez volt az első, amit tönkretettek neki.

Pisti a kezét a homlokához helyezte, és révetegen fürkészte az asztallapot. Már rég tennie kellett volna valamit. Beverni ennek az egoista vámpírnak a képét, beveretni mással, vagy legalább úgy csinálni, mint akinek ilyen szándékai vannak. Pár hónappal ezelőtt talán meg is tette volna. Mikor még embernek hitte Janit, övé volt a fölény, és soha nem hitte volna, hogy a kocka egyszer fordulhat. Pont ez volt az, amit a fekete kihasznált. A vámpírok gyorsak, erősek és számítóak. Ő is gondosan a csapdájába terelgette, és olyan hirtelen zárta köré, hogy azóta sem tudott szabadulni belőle.

Először persze még elhitte a mesét, hogy az éhség kikészíti a vámpírokat, és csak a legszükségesebb esetben fog inni belőle. De aztán a szükséges esetek száma vészesen megnőtt, Pisti pedig ezzel együtt lett napról-napra egyre rosszabbul. Folyton fáradtnak érezte magát, nem volt kedve semmihez, mégis csodának számított, ha bírt aludni. A fekete karikák egyre mélyebbek lettek a szeme alatt, és a testén lévő jelek sem akartak begyógyulni. Volt pár a karján, a vállán és egy a nyakán, abba hasított legtöbbször valami kiszámíthatatlan fájdalom, de nem is csoda, hiszen Jani ahhoz tért vissza a legtöbbet, és újította ki. Biztos volt benne, hogy a nyomok onnan már sosem fognak teljesen elmúlni, és abban is, hogy Janinak pont ez a célja. Ha erre gondolt, a méreg megállíthatatlanul öntötte el az elméjét, most is az asztalra vágta a kezében lévő dobozt. Gyűlölte, hogy engedi mindezt.

- Többet kéne feketében lenned - hallatszott az ismerős hang, mire Pisti szinte rögtön hátrakapta a fejét. Jani az ajtófélfának támaszkodva állt, és egyenesen rá bámult, ki tudja már, mióta. - Illik hozzád.

Pisti erre végignézett a nemrég magára vett fekete pólóján, és még szörnyebben érezte magát, mint eddig. Sötét, mint te. Ez nyilvánvalóan nem dicséret volt.

- Bazdmeg - morogta, és visszafordult az asztalhoz. Az egyik sebtapaszt a kezébe vette, hogy végre leragassza a nyakán lévő fognyomot. Most, hogy Jani megjelent, még inkább szükségét érezte a dolognak. Az említett közben az asztalhoz sétált, majd leült vele szemben, és az állát a kezébe támasztva kezdte figyelni. Pistit ettől a hideg rázta, de nem akarta mutatni, ezért megpróbált a ridegség mögé bújni. Így is épp eléggé puhánynak érezte már magát.

- Haragszol? - szólalt meg végül a fekete, megtörve a csendet.

- Nem, kurva boldog vagyok - válaszolt Pisti gúnyosan, és akkor tudatosult benne, hogy azóta nem vette el a kezét a nyakáról, hogy a sebet leragasztotta. Most megtette, Jani szemei pedig követték a mozdulatot, és az arcára önelégült mosoly ült ki.

- Azt látom.

Ezután megint nem szóltak semmit. Pisti dühös volt, és mindenekelőtt ezt akarta előbb lecsillapítani magában, azonban ez nem volt olyan egyszerű, már túl régóta tűrt. Szavakkal általában nem ért el semmit, vagy ha igen, közel sem azt, amit szeretett volna, nem, mintha ez megakadályozta volna abban, hogy számon kérje a másikat, és most is valami ilyesmire készült.

De még nem. Még csak némán bámult maga elé, néha lopva az előtte ülőre pillantva, akinek porcelánfehér bőre szinte világított a fénytelen helyiségben. Ébenfekete haja féloldalasan a szemébe lógott, ez valamennyire tompította a tekintete súlyát, de még így is túl észrevehető volt az a végtelen elégedettség, amit tükrözött. Most, hogy nem volt a kamera előtt, megint semmi emberit nem lehetett felfedezni benne. Pisti rosszul lett a tudattól, hogy ő ezt nem látta az elejétől kezdve, hogy komolyan nem figyelt fel a vámpír hibátlan vonásai mögött megbúvó veszélyre. Észre kellett volna vennie, mégis meglepetésként érte, mikor a srác szemfogai először mélyedtek a nyakába. Megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle az emléket, de túl elevenen élt benne, hiába próbálta elfelejteni.

- Miért csinálod ezt velem? - szólalt meg végül, sokkal megfáradtabb hangon, mint szerette volna.

- Mert éhes vagyok - jelentette ki a vámpír tárgyilagosan. Ez volt a szokásos válasz.

- Nem vagy, baszod - förmedt rá Pisti, a kezei pedig automatikusan szorultak ökölbe. - Csak szórakozol! - Jani nem nagyon vette komolyan a hangnemet, csak lassan előredőlt az asztalnál, hogy pontosan egy vonalban legyen a másikkal.

- Akkor miért jössz vissza mindig? - kérdezte halk, mégis éles hangon. Pisti erre elfintorodott.

- Te is tudod, miért.

Hát persze, hogy tudta, nem véletlenül várt ennyit vele, hogy felfedje magát. Feliratkozók. Sok elvakult kis fanatikus, akiknek a háromnegyede akkor sem venné észre, hogy kikészítik Pistit, ha egy kórteremből tartaná a streamet. Csak legyen új videó, amin folyhat a nyáluk, az mindegy, milyen áron. Persze az ő helyzete sem lett volna sokkal jobb, ha nem rendelkezik a vámpíroknak járó kiváltságokkal. Így viszont megérte a fáradtságot, azért, amit ő kapott Pistitől, mindenképpen. A fanok a tudtukon kívül játszottak a kezére, és Janit ezen felül nem is érdekelték, annyiszor kapta meg, amit akart, ahányszor csak jólesett neki.

- Kit akarsz becsapni? Csak magad miatt csinálod - szúrt mélyebbre egy gúnyos mosoly kíséretében.

- Ez nem igaz! - vágta rá Pisti a hangját felemelve, megint hiába, a vámpírt nem hatotta meg vele.

- Dehogynem, és ebben nagyon hasonlítunk. Te a figyelem megszállottja vagy, én pedig a véré. Egyikünk sem bírná ki nélküle.

Bár sosem foglalták szavakba, de így működött ez köztük: Jani a nézők kedvéért továbbra is embert játszott a kamera előtt, Pisti pedig megfizette az árát, mert a haragon, a tehetetlenségen és a használtság érzésén túl csak a követők tartották még benne a lelket. Az ő áldozata azonban közel sem volt olyan egyoldalú, mint Janié, mikor évekig embernek adta ki magát, és elnyomta a magában lakozó szörnyet. Azt csak maga miatt csinálta, Pisti pedig azért a több százezer emberért is tűrt, akik már duóban szerették meg őket.

- Kurvára nem vagyok olyan, mint te! - állt föl az asztaltól az említett olyan hévvel, hogy kis híján a széket is feldöntötte. A tekintete szikrákat szórt, Jani viszont meg se rezdült, csak egy szórakozott pillantást vetett felé. Megint játszott vele.

Pisti legszívesebben nekiment volna, de nem lehetett, ahhoz most túl gyenge volt, és különben is csak okot adott volna rá, hogy újra megcsapolják. Ezért csak fújtatott egyet, aztán kiviharzott a konyhából, egyenesen a kabátjához sietve. Nagy kedve lett volna hazamenni, de még hátra volt egy felvétel, ráadásul csak a vámpír szavait igazolta volna, ha most elmenekül. Nem csak maga miatt csinálta, ebbe semmi sem ingathatta meg.

Így hát a kabátzsebéből egy cigisdobozt húzott elő, aztán az erkély felé indult. Épphogy kinyitotta az ajtót, mikor a testén különös hidegség futott végig. Ez nem a beáramló hűvös levegőtől volt. A fejében visszhangszerűen ismétlődtek meg a pár perccel ezelőtti szavai. "Kurvára nem vagyok olyan, mint te."

- Még... - hallatszott a füle mellől a suttogás, mintha a leheletet is érezte volna a nyakában, de mikor megfordult, senki sem állt mögötte. A keze görcsösen a cigisdoboz köré szorult.

Soha!

* * * 

Ezt a rajzot Ayumu készítette a sztorihoz, nagyon köszönöm neki 💕