Vesztettél [🔚]

Sikoly

Pisti már jó ideje mozdulatlanul feküdt. Nem tudta, hol van, miért van ott és egyáltalán mi történt vele azután, hogy Jani megadta neki a kegyelemdöfést. Az a pillanat is csak egészen homályosan rémlett fel előtte, az agyának egy olyan sötét zugában, ahova az ember azokat az emlékeket száműzi, amiknek a létezését nem akarja elfogadni. Ott volt Jani minden egyes marása, és fájón égették Pisti tudatát, olyan bélyeget nyomva rá, amit már soha nem fog eltűntetni semmi.

Ezeket most mégis kizárta egy időre. Csak lebegett a semmiben, valami megfoghatatlan, nyugalmas szürkeségben, amit érezni szinte nem is lehetett, csak a belőle áradó végtelen nyugalmat. Mintha Jani nem csak az eszméletvesztés kapuján lökte volna át, hanem egy másik határvonalon is, valami sokkal véglegesebb, visszafordíthatatlan állapotba. Mégis az egész annyira kellemes volt. Nem érzett már se fájdalmat, se szégyent, se magaláztatást, csak a csend némaságát és az üresség idilli békéjét. Nem volt miért harcolni, és nem volt ki ellen harcolni. Ettől megkönnyebbült.

De nem sok időre. A homály helyére ugyanis lassanként kúszott be valami nyálkás, ragadós sötétség, ami alattomosan borította be a testét, centiről-centire. Nem sár volt ez, nem is vér, de egyre több és több jött belőle, és egészen addig emelkedett, míg az orráig is elért, kiszorítva ezzel a tüdejéből a levegőt. Erre már kapálózni kezdett, és próbált a felszínre úszni, de nem volt többé felszín, az üresség helyét teljesen átvette az idegen anyag. Azért még egy darabig esélytelenül próbálkozott menekülni az öleléséből, egészen addig, míg az utolsó levegőbuborékok is gyöngyözve törtek elő a szájából.

Aztán felpattantak a szemei. Borús, felhőkkel teli, sötét eget látott maga fölött, amelyből épp most kezdtek el lehullani az első esőcseppek. Pisti kapkodva vette a levegőt, nem is érdekelte, hol van, csak szívta magába az oxigént. Utána lassanként felült, és körbenézett. Egy erdő szélén volt, a fák ágait enyhén rázta a vihar szele, a gallyak között pedig sűrű sötétség lapult... az a sötétség, aminek az imént még a csapdájában vergődött.

Önkéntelenül ugrott talpra, és hátrálni kezdett, egészen addig, míg a talaj halk robajjal le nem omlott az egyik lába alól. Akkor megfordult, és farkasszemet nézett az újabb sötétséggel. Egy szakadék terült el közvetlenül előtte. Mély szakadék, az oldalán éles kis sziklákkal, de egy ponton még ezek is elmosódtak, mintha a sötétség egyszerűen csak magába szívta volna őket. Vámpírfogak, hasított bele az agyába a gondolat. Elfintorodott. Csak kövek voltak, mégsem tudta ezt látni bennük.

A cipője mellett egy kavics pihent, ingerülten rúgta bele a szakadékba. Nem is tudta, kire mérges, a düh karmai mégis kérlelhetetlenül zárták körbe az elméjét, kiszorítva belőle minden más gondolatot. Legbelül viszont mégis le akart ugrani. A fejében valami folyton győzködte róla, hogy ez az, amit tennie kell, akkor mindennek vége lenne, valóban vége. Pisti dühe azonban sokkal erősebb volt ennél, és sokkal könnyebben át is vette felette az uralmat. Elnyomta a hangot, suttogássá kényszerítette, így szilárdan állt a szakadék szélén, és csak várta, hogy meghallja a leérő kavics zörejét.

De nem hallotta. Helyette csak egy vékony, karcolásszerű neszt, amiről nem tudta kitalálni, mi adhatta ki. Lerúgott egy újabb követ, és fülelt. A hang élesebben vágott bele a szél süvítésébe, de még mindig nem volt kivehető. Utoljára egy nagyobb követ lökött le, ez pedig már meg is tette a hatását: vérfagyasztó sikoly töltötte be a szakadék mélységét.

Pisti szíve kihagyott egy ütemet. Élete egyik legnagyobb félelmével nézett szembe, és ráadásul nem is más zúdította rá, hanem ő maga. Elhátrált a szakadéktól, de még így sem halkult el, sőt, egyre hangosabb lett. Nem átlagos sikítás volt, nem a rémület hangja, annál valami sokkal rosszabb. Halálsikoly. Újra és újra, egyre közelebbről. Pisti a füleit befogva rogyott térdre, és megállás nélkül rázta a fejét. Mikor a visítás szünet nélküli folytonosságba csapott át, már nem bírta tovább: ő is felkiáltott, a felismerés pedig szörnyűbb volt, mint a zaj maga. Mert a hangja pontosan úgy csengett, mint a másik.