Vesztettél [🔚]

Mit tettem?

Jani egy háromemeletes ház tetején ült, és gondolkodott. A kedvenc elfoglaltságai közé tartozott itt nézelődni, most mégis kedvetlennek és levertnek érezte magát. Mikor otthagyta Pistit a lakásban, még csak meg sem próbálta ellátni a sebeit, pedig szüksége lett volna rá. Ráadásul túl sokat ivott belőle, és nem is először, úgyhogy kérdéses volt, meddig bírja még. Nem sok időt saccolt neki, és mikor erre gondolt, megpróbált a jeges közönyösség álcája mögé rejtőzni.

És mi van akkor, ha meghal? Elveszt egy kajapótlót. Nagy ügy, talál másikat. Úgysem volt soha tervben neki, hogy életben hagyja, ahhoz túl... harsány stílusa volt. Talán pont ez volt az, amivel annak idején odavonzotta magához. Egy biztos: ez volt az, amivel még mindig fenn tudta tartani az érdeklődését. Más ilyenkor már rég az életéért könyörgött, vagy legalább menekült, de senki sem mert így szembeszállni vele. Amennyire dühítette ez a tudat, pont annyira tetszett is neki. Pisti más volt, mint a többiek. Más, mint amilyennek gondolta. Teljesen sosem tudta az uralma alá vonni, sosem érte el, hogy ténylegesen az övé legyen. Az egyetlen, amit birtokolt, az a vére volt, és ezt a többi vámpír is érezte. A többi vámpír. Jani dühösen felmorrant, ahogy ez az eszébe jutott. A többi vámpír rohadtul törődhetne a saját dolgával! Pisti csak azt kapta, amit érdemelt.

Megrázta a fejét, nem ezért jött ide. Beszívta a hideg, hajnali levegőt, és próbált lenyugodni. Fekete tincseibe belekapott a szél, és az arcába fújta őket. Nem törődött vele, csak lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a szellő simogassa. Egészen szoborszerű volt így, egy jóképű, de rideg szobor. Valahogy eszébe jutott az-az ember, akivé Pisti mellett vált, vagy legalábbis úgy tett, mintha. Néha igazán irigyelte azt a Janit, az élete sokkal egyszerűbbnek, szinte már játéknak tűnt az övé mellett. Olyan játéknak, amiben Pisti nem csak a nézők kedvéért van benne, hanem valahol miatta is. Sosem hitte volna, hogy hiányozni fognak neki ezek az idők. Talán csak túl fáradt volt.

A lélegzetét egyenletesre rendezte, csak ült ott a tető szélén, és próbált nem gondolni semmire. Ez elég nehéz volt, pláne úgy, hogy még nem öltözött át, mióta hazavitte Pistit, így a szél minduntalan felé sodorta a vérének édes illatát. Akaratlanul is végignyalt az alsó ajkán, és a szemei karmazsinba fordultak át, ahogy az ingjén lévő sötétvörös foltra pillantott. Akármennyit is kapott meg belőle, valahogy sosem volt elég. Volt valami Pisti vérében, ami függővé tette, olyasmi, amit más embernél eddig még nem érzett. Ez táplálta a benne élő állatot, és hozta elő a legváratlanabb pillanatokban. Jani szerette abban a hitben ringatni magát, hogy csak a sok évnyi várakozás érdeme, pedig nem így volt. Ezt Pisti váltotta ki belőle, nem az idő. Mindketten csapdába estek: egymás csapdájába.

Halkan felsóhajtott, de nem fújta ki a levegőt, hanem benn tartotta. Ismerős illat csapta meg az orrát, és ezúttal nem a vér szaga. Egy árny közelített felé, hangtalan, óvatos léptekkel, kihasználva, hogy épp nem figyel. Már közvetlenül a nyakánál érezte a közelségét, és azt is, ahogy egy állkapocs harapásra készen elnyílik mellette.

- Meg ne próbáld, mert széttéplek - közölte tárgyilagosan, miközben vörösen izzó szemeit a hívatlan vendégre emelte. A vámpír szemfogai szinte már érintették márványfehér bőrét, most mégis eltávolodott tőle, és szélesen elvigyorodott.

- Látom, jó kedved van - mondta Viktor szórakozottan. Az ő szemei a szokásos jegeskékben csillogtak, hiába érezte ugyanúgy Jani ruháján a vér illatát. Az említett ezen nem is csodálkozott, hiszen a szőke még sosem ízlelte meg azt, aminek ő hónapok óta a rabja volt. Ha ez megtörtént volna, tényleg nem lenne már egy darabban.

- Tettél róla - vetette oda lekezelően.

- Mit tettem? - pillogott rá a szőke ártatlanul, de komisz vigyor még mindig ott ült a szája szélén. Jani nem is értette, miért tűri meg maga mellett. Talán csak megszokásból, mert barátok még a legnagyobb jóindulattal sem voltak.

- Nem világos a jelemből, te szerencsétlen? - förmedt rá.

- De igen. Ennél feltűnőbbet nem is rakhattál volna rá - húzódott hátrébb a szőke.

- Neked mégsem volt elég - mosolygott rá Jani gúnyosan. Viktor érezte, hogy ez már nem játék, hiába próbálta meg még utoljára annak beállítani. Ezért hát elkomorodott, aztán az alkarjára támaszkodott, és az eget kezdte kémlelni.

- Sajnálom. Túl érdekes a srác.

Ez még a legenyhébb kifejezés volt, amit hamarjában elő tudott kaparni. Valójában ugyanis messze nem ezt a szót használta volna rá. Rendkívüli. Merész. Kívánatos... az utolsónál megint halványan elmosolyodott, mert tudta, hogy kiverné vele a biztosítékot Janinál. Meg is tehette volna, de most nem vágyott rá, hogy vérremenő harcot folytasson a feketével. Szórakozni sokkal élvezetesebb volt vele.

- Ha még egyszer hozzá mersz érni, tényleg eltöröm a karod - mondta Jani tényszerűen, hanyagolva minden érzelmet a hangjából. Viktor csak halkan felnevetett, aztán hanyatt feküdt, úgy nézte tovább a sötét égboltot.

- Imádom, mikor fenyegetőzni próbálsz.

Ezután sokáig nem szóltak egymáshoz. Jani a néha-néha elhaladó autókat figyelte, vagy azokat az embereket, akik épp éjszakai műszakból siettek hazafelé. Egyikük sem láthatta őket, mégis nyugtalanul pillantottak körbe, mikor az elé az épület elé értek, aminek a tetején a két vérszívó volt. Most, hogy egymagukban voltak a kihalt utcákon, valahogy jobban megérezték a veszélyt. Janit mulattatta a látvány, ahogy hátrafelé pillantgatnak, de sohasem fölfelé, ahová valóban kellett volna.

Viktor ezzel szemben a csillagokat bámulta, először képeket keresett bennük, de a Göncölszekéren kívül sose talált egyet se, úgyhogy végül felhagyott vele. Egy ideig csak csendben gondolkodott, aztán a tekintete Janira siklott, és figyelni kezdte. Mikor megismerte, még csak egy esetlen kissrác volt, akit Pisti simán a földbe döngölt volna, nem pedig fordítva. Már más volt, mint régen. Az a jel sem vallott rá, épp, ahogy az sem, hogy így kínozzon valakit. De tudta, hogy hiába kérdezne rá, ugyanúgy nem kapna rendes választ, ahogyan a kis játékszerétől sem.

- El kéne mondanod neki - szólalt meg végül, miközben felült.

- Mit? - pillantott felé Jani kérdően.

- Hogy meg fogod ölni. - Nem sok híja volt, hogy a fekete hangosan felröhögjön.

- Ó, remek ötlet! Sírkövet esetleg ne válasszak vele? - kérdezte kaján éllel a hangjában, de legnagyobb meglepetésére Viktor nem vette magára, csak egyszerűen vállat vont.

- Akár.

- Hülye vagy - jelentette ki, és ezzel a témát lezártnak tekintette. Viktor már nem annyira.

- Izgalmasabb lenne. Szerintem megpróbálna küzdeni.

Jani cinikus pillantást vetett maga elé. Persze, hogy megpróbálna, hiszen melyik ember ne tenné? A végsőkig harcolni a nyomorult kis életükért, na azt tudnak, de megóvni már képtelenek. Dühítette a tudat, hogy valaha még ő is ilyen volt.

- Megpróbálna - hagyta rá a másik vámpírra.

Megpróbálna, de értelme nem lenne. Mert így is, úgy is eltűnik majd hamarosan, ő meg eljátssza az aggódó partner szerepét, színészkedik pár videót, amiben elmondja, mennyit jelentett neki ez az egész, de Pisti nélkül nem tudja folytatni. Ha meg is találják a holttestét (ami esélytelen), gondoskodik majd róla, hogy öngyilkosságnak látszódjon. És senki sem lepődne meg rajta, hiszen a saját szemükkel látták Pisti leépülését az elmúlt hónapokban. Tökéletes terv, nem bukhat el rajta.

- Nem sajnálod? - kérdezte a szőke, mintha csak olvasott volna az iménti gondolataiban. Jani eltűnődött. Erre a kérdésre nem lehetett igenlő választ adni, azzal gyengének tűntette volna fel magát, a nem viszont távol állt az igazságtól.

- Hiányozni fog a vére. Azért kár - mondta végül.

- Kegyetlen vagy - mosolyodott el Viktor ridegen. Tudta, hogy Jani ezt akarja hallani.

- Te pedig szánalmas. Meg ne lássalak többet a közelében! - fordult felé az említett, a tekintete pedig lekezelőbb volt, mint eddig bármikor. Ezt most tényleg komolyan gondolta.

Nem várt reakciót, helyette felállt Viktor mellől, és otthagyta. A szőke egy darabig csak bámult le az alatta elterülő mélységbe, aztán mikor már biztos volt benne, hogy Jani nem hallhatja, akkor szólalt meg ismét.

- Ne aggódj, nem fogsz... már nem.