Vesztettél [🔚]

A sötétben

Ez a sötétség most más volt. Nem szívta többé magába, nem akart belefulladni, hanem bármikor felülkerekedhetett rajta, és kiléphetett belőle. Már kívül állt tőle, és ő döntötte el, mennyire akarja ismét az elméjébe fogadni. Ez furcsa volt. Pisti csak állt, nézte az előtte kavargó, sötét anyagot, és nem értette, miért félt tőle eddig.

Minden olyan békésnek tűnt. Közelebb lépett a feketeséghez, és beletartotta a kezét. A sötét massza körüljárta, a bőrét nyaldosta, de mindezt egyáltalán nem volt fájdalmas, csak kellemes hidegség kúszott fel a karján, ennyi volt az egész. Pisti elmosolyodott. Többé már nem ő volt a gyengébb.

Így állt pár pillanatig, és csak bámult maga elé, a sötétségbe. Nem tudta, miért, de keresett benne valamit. Rövid időn belül meg is találta: a feketeségben egy férfi alakja rajzolódott ki, és egyre közeledett felé. Pisti hátrált pár lépést, úgy figyelte az érkezőt, de minél közelebb került hozzá, annál inkább hatalmába kerítette a szorongás. Volt valami nyugtalanító ebben az árnyban, hiába volt emberi alakja, és hiába jött abból a sötétségből, ami felett immár Pisti uralkodott.

Aztán az alak kilépett a homályból. Porcelánfehér bőre szinte világított fakóbarna haja és sötét ruházata mellett. Ez utóbbi foltokban véres is volt, a férfi mégis szélesen mosolygott, és végignyalt a szája oldalán lévő elkent vércsíkon. A szeme mélyvörösen fénylett. Nem volt kétséges, mi ő, Pisti mégis megrökönyödve pásztázta az arcát, és nem tudta elképzelni, mi is áll előtte. A vámpír ugyanis pontosan úgy nézett ki, mint ő. Ugyanazok a vonások húzódtak az arcán, ugyanaz az elszánt kifejezés ült rajta, és ugyanazt az erőt sugározta, amit egyszer régen ő is. Olyan volt, mintha tükörbe nézne, és mégsem. Ezen a Pistin ugyanis már az élet legkisebb szikrája sem látszott, úgy festett, mint egy üres tok, egy sétáló hulla, ami valamiért iszonyatos hatalmat kapott a kezébe. Tőle már lehetett félni.

Pisti megdörzsölte a szemét, hátha akkor eltűnik, a vámpír azonban ott maradt, teljes valójában. Közönyös tekintettel mérte végig az embert, aztán kinyújtotta felé a kezét, és intett neki.

- Gyere.

És Pisti ment. Nem tudta, miért, de a lábai szinte azonnal megindultak, ahogy a kérés elhangzott, és egyenesen a vérszívó karjaiba vitték. Érezte, hogy ez a vesztét okozza. Tudta jól, mégsem bírt ellenállni. A rubintvörös szempár teljesen a hatalmába kerítette. Megállt pont a másik férfi előtt, és csak bámult annak kinyújtott kezére. Bizonytalanul emelte fel a sajátját, de nem fogta meg vele a vámpírét. Nem is kellett. Az ugyanis megragadta az övét, és könnyedén odarántotta magához. A karjai csapdaként fonódtak Pisti köré, elzárva minden menekülőutat, az ölelése pedig legalább olyan fojtó volt, mint régen a sötétség maga. Innen már csak egy lépés volt az említett feketeség, a vámpír pedig megtette, és húzta magával Pistit is.

A hideg hirtelen járta át a testét, a jegesség lekúszott a torkán, és teljesen megbénította. A homályban csak a rászegeződő, karmazsinvörös szemeket tudta kivenni, amiknek az izzása még a sötétségen is áthatolt. Aztán a vámpír a nyakához hajolt, és belévágta a szemfogait.

Pisti felriadt. A szemeit a plafonra szegezte, és egy darabog csak pásztázta a fehérséget, amit a rémálom után szinte vakítónak érzett. Közben halkan lihegett, és próbált rájönni, hol lehet, és hogy került egyáltalán ide. Az elméje most cserben hagyta, nem árasztotta el az ájulása előtti kínzó gyötrelem emlékeivel, csak arra hagyta rájönni, hogy nem otthon van.

Akkor a göndör felült, és körbenézett a szobában. Nem volt ismerős neki, valahogy mégis rögtön kitalálta, hogy Jani hálószobájában van. Mindennek olyan jellegzetes Jani illata volt, az ágynak is, amin éppen feküdt, de ennek az illatnak semmi köze nem volt sem egy öblítőhöz, sem egy tusfürdőhöz vagy egy parfümhöz. Ez teljesen más volt, eddig a pontig egyáltalán nem is érezte.