Az egész két fele

1.

Mindigis imádtam a bátyámat. Néhány perccel született csak előttem és a megszólalásig hasonlítottunk egymásra, ezért akárhova kerültünk, sokáig folyton összekevertek bennünket, ráadásul a szüleink a névadással sem könnyítették meg az ismerőseink dolgát, őt Nobuyoshinak, engem pedig Yoshinobunak neveztek el. Az ikrekre jellemzően ragaszkodtunk egymáshoz, sülve-főve együtt voltunk, gyakran utánoztuk a másikat, ezzel még jobban összezavarva a környezetünket. Ugyanúgy hordtuk a hajunk, ismertük a másik felünk gesztusait, nem volt olyan ruhadarabunk, amiből csak egy darabot szereztünk be. Ezt egészen apró korunk óta csináltuk, a suli rémeivé váltunk a hasonlóságunkkal és a vicceinkkel, aztán mikor már meg tudtak minket különböztetni, a legnépszerűbb páros lettünk. Nem jeleskedtünk a sportokban, sem a zenében, de ha játékról volt szó, vagy olyan feladatokról, amihez szükségesnek bizonyult a két ember közti összhang, mindig nekünk kellett előrelépnünk. Jól ismertem a bátyám érzéseit, ha ő rosszul volt, akkor én is, ha lebetegedett, néhány órán belül követtem őt az ágyba betegeskedni. Nekünk ez teljesen természetes volt és sosem akartunk elszakadni egymástól, nem voltak titkaink, nem akartunk külön szobába költözni, amit anyánk nehezen értett meg, de nem erősködött, talán neki lehettek fogalmai arról a szoros kötődésről, amit éreztünk Nobuval.

Tizenkét éves korunkban meghalt az édesapánk egy munkahelyi balesetben. Anya szörnyen összetört, nekünk kellett helyt állnunk, már elég idősek voltunk hozzá, hamarosan átvettük a férfi szerepét a házban. Valahogy ösztönös volt, s ezzel azt hiszem, felnőttebbek lettünk a kortársainknál bizonyos szempontból. Minden gyerek segít a szüleinek, ez természetes, ám az osztálytársaink szerint mi ezt a mértéket túlteljesítettük. Muszáj volt, hiszen a rokonaink közül a következő két évben sokat elveszítettünk vagy megszakítottuk velük a kapcsolatot, mert szét akartak választani bennünket Nobuval, bele akartak szólni három tagúvá csökkent családunk életébe, vagy csupán egyszerűen nem érezte valamelyik oldal úgy, hogy apa halála után valami is összetart minket. Nem bánkódtunk, még jobban összekapaszkodtunk hárman és igyekeztük segíteni egymást. Előfordult, hogy a házifeladatainkat az osztálytársaink írták meg, mert nekünk nem volt időnk, ami mulatságos volt, hiszen a hasonlóságunk miatt ugyanolyannak kellett lennie a két megoldásnak, ugyanazokat a hibákat kellett vétenünk, bár idővel így is lebuktunk. Szerencsére a tanáraink nem hibáztattak minket, tudták, hogy lelkiismeretes gyerekek vagyunk, nem akarjuk elmismásolni a tanulást, pusztán ha anya éjféltájt esett haza a munkából, ránk maradt a rendrakás, mosogatás, ételkészítés. Szomorú sorsunk miatt furcsa módon a lehetőségek ajtajai megnyíltak előttünk, szalajtottunk egy nagymamát a szomszéd házból, aki süteményt sütött nekünk, segített a kertet gondozni, betermelni a zöldségeket és gyümölcsöket, gyakran savanyúságot vagy befőttet készített, tartósította és odaadta nekünk, mivel nem lett volna időnk az ilyesmire, nem egyszer meghívott mindhármunkat vacsorára. Az egyik tanárnőnk is néhanapján isteni bentokat ajándékozott nekünk, pedig megmondtuk, hogy nem éhezünk, de persze azoknak az édes apróságoknak, amiket készített, nem tudtunk ellenállni. Volt egy tanár úr is, aki a szívén viselte a sorsunkat, a szünetekben gyakran félrevont minket, s mintha apánk lett volna, mesélt, magyarázott az életről. Eleinte vonakodtunk vele tartani, végül jó mókának találtuk, kedveltük a fickót és rájöttünk, hasznos, amit elmond.

Tizenöt-hat éves korunkra rutinszerű volt, kire mi hárul, mikor milyen teendőt kell elvégezni. Anya iszonyúan sokat dolgozott, hogy el tudja tartani a családot, ezért sajnos keveset láttuk. Akadt egy udvarlója a munkahelyéről, aki egyszer meglátogatott minket egy szombati ebéd alkalmával, természetesen meghívásra. Nem akartunk utálatosak lenni, azonban az a férfi úgy érezte, atyáskodhat felettünk, mint valami buta kölykök felett, ezért tettünk róla, hogy ne jöjjön többet. Tisztában voltunk vele, hogy anyával szemben nem volt fair, amit csináltunk, de megértett minket és a családunknál neki sem volt semmi fontosabb. Nem sokkal ezután történt, hogy egy igen kellemetlen pillanatban ránk nyitott. Mivel egy ágyban aludtunk a bátyámmal, és ugyanakkor tört ránk a vágy, egészen hamar megszoktuk egymás társaságát rejszolás közben, ami nem túl lassan átcsapott abba, hogy egymással csináljuk. Nekünk abszolút természetes volt, jólesett csókolni és simogatni valakit közben, összesimulni vele, de anya szörnyen kiborult, mikor meglátta. Nem éreztük úgy, hogy szégyellnünk kellene emiatt magunkat, noha ki lettünk okosítva, hogy testvérek ilyet semmilyen körülmények között nem csinálnak, mi pedig még fiúk is vagyunk, hagyjuk ezt abba. Nos... van egy aranyszabály, amit mi ismertünk: Érts egyet, bólogass, majd amikor nem látják, folytasd. Persze anya is jól tudta, hogy a fejmosás és a győzködés semmit sem ért, s mi szobánk magányában tovább élveztük egymást. Néhányszor még megpróbált hatni ránk, felmérte, mennyire merültünk el a közös szexben, de megnyugtattuk, hogy szerintünk nem nagy lépés a saját farkunk helyett a másikét fogni, végülis ugyanabból a petéből származunk és ugyanazt érezzük, s ha már itt tartunk, miért ne csókolózhatnánk közben, hiszen az jó. Nem arattunk osztatlan sikert, nem értett velünk egyet, de ránk hagyta idővel.