Az egész két fele

7.

Kínos éjszaka volt, egyikünk sem akarta száműzni a másikat az ágyból, ezért hát mindketten felöltöztünk és ébren megvártuk a reggelt. Összecsomagoltunk és az első vonattal hazamentünk. Noriko azt magyarázta, hagy nekem időt gondolkodni, egy héten belül ne is keressem, a telefont nem fogja felvenni, nem lesz otthon, még dolgoznia sem kell menni, de ha egy hónapon belül nem jelentkezem, úgy veszi, hogy nem akarok vele lenni, teljesen mindegy, miért, így továbblép. Erről a megkötetlen egyezségről mindenki tudott, ő beavatta anyát, Hatoshi senseit és Matsuri-nagyit is, nehogy kijátsszak bárkit, és megpróbáljam magam mellett tartani anélkül, hogy változtatnék bármin is. Megdöbbentő módon felkészült volt.

Pocsék hét volt, nem tudtam mit csinálni, gondosan kiirtottam minden gondolatot a fejemből Norikoval kapcsolatban, hánykódtam a lakásban, a városban, az életben, mígnem Nobu hiánya felerősödött attól, hogy már a szerelme sem volt velem. Kijártam a bátyám síremlékéhez, és arra kértem, jelezze, ha ellenzi vagy támogatja a kapcsolatomat volt kedvesével, ám azt hiszem, a testvérem nem akart helyettem dönteni. Végül kénytelen voltam fontolóra venni Noriko ajánlatát, levetni Nobu árnyékát, megtervezni, mire vágyom az elkövetkezendő tíz évben. Majdnem kicsúsztam az időből, de végül felhívtam Norikot, hogy szeretnék átmenni hozzá. Szégyelltem magam, mert képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, szerettem volna azt hinni, hogy nincs miért, egyáltalán nem baj, ha azzal leszek, akibe a bátyám volt szerelmes. Senki sem befolyásolt, ahogy Nobu sem jelezte, mit gondol a dologról, ezért reszketve vártam, Noriko mit csinál velem, ha megjelenek a lakásán. Halvány mosoly jelent meg az arcán, belenézett a szemembe, aztán elkapta a pillantását, majd beinvitált. Furcsán idegennek éreztem magam, holott a berendezés semmi sem változott, minden ugyanott volt, szépen, rendben, ahogy megszokhattam, de úgy kellett hellyel kínálni és még akkor is alig mertem leülni.

A srác nem sietett semmivel, hozott nekem teát, félrevonult elszívni egy szál cigarettát, teendői elfogytával leült a kanapéra mellém, de biztonságos távolba tőlem. Csendeltünk, mert képtelen voltam megszólalni, végül ő elunta ezt.

- Képzeld - kezdte visszafogott lelkesedéssel -, egyre több reményem van arra az étteremre. Néhányszor vesztettem a rávalóból, nem voltam elég ügyes, szemfüles vagy körültekintő, de azt hiszem, egyre jobban átlátom a pénzmozgásokat. - Akartam rá válaszolni valamit, csak túl sok minden tolult fel a fejemben.

- A nagyi puszil. - Noriko halkan nevetett, azzal hátradőlt.

- Én is őt. Mire jutottál velem kapcsolatban, Yoshi? - kérdezte meg legvégül, de nem tudtam kibökni semmit, a fogaim megcsikordultak, úgy összeszorítottam a kérdés hallatán. - Akarsz egyáltalán? Elég csak ráznod a fejed vagy bólogatnod - tette hozzá, hogy megkíméljen a nyöszörgéstől.

Beletelt vagy egy percbe, mire szégyenszemre bólogattam. Válaszul ellökte magát a kanapé háttámlájától, hozzám csúszott és átfogott. Nem néztem rá, csak éreztem, hogy az arcomat fürkészi, aztán ráfeküdt a vállamra. Hallgattam a légzését. Kezdetben ideges vagy izgatott volt, aztán elnyugodott. Attól tartottam, tesz valamit, amit addig nem, mint az a csók a felkaromra, de semmi ilyen nem történt, hosszú idő után elengedett és visszavonult, teáztunk. Ő nem akart mást kihúzni belőlem, nekem nem volt mondanivalóm, ezért ott ültünk egymás mellett, lopva lestük a másikat, szoktuk ezt az újfajta helyzetet. Amikor kinyújtotta a kezét, vonakodtam megfogni, utána viszont nem akartam elereszteni. Akkor kezdtem megérteni, hogy talán örülhetnék is, hiszen egy régi nagy vágyam teljesült.

Anya felhívta Norikot. Bocsánatkérőn nézett rám, markomból kihúzta a kezét, kicsúszott a kanapé szélére, felvette az asztalról a zizegő, csilingelő masinát, felállt és odébb ment. Mikor visszatért, még a fülén tartotta az eszközt.