Az egész két fele

4.

A suli visszahozott egy rendszert az életembe. Adott időben kellett kelni, lefoglaltak napközben, délután pedig vagy hazamentem a házimunkába besegíteni anyának, vagy maradtam sportszakkörön, esetleg míg jó idő volt, kiültem az egyik parkba a házival és a tanulnivalóval foglalkozni. Én elég szorgalmas voltam, Nobu eredményei viszont elmaradtak az enyémek mögött, őt már nem érdekelte annyira a tanulás, alig tudtuk csak rávenni, hogy még vigye végig ezt a két évet, csak utána menjen el dolgozni. Nehéz volt vele, mert felnőtté akart válni, Norikoval élni, dolgozni, anya hiába mondta neki, hogy egy év együttlét még nem a világ. Azt gondoltam, mindkettejük álláspontjában van igazság, ezért nem álltam ki egyikük mellett sem, tudtam, hogy a bátyám önfejű és szerelmes, édesanyánk pedig félti és van elég tapasztalata már az életről, hogy bölcsességével megpróbáljon bennünket a helyes úton tartani.

Eltelt a szeptember, hűvösödtek a szelek, gyakrabban esett az eső, elhullottak sorban a fák levelei, húzódzkodott vissza a természet a téli pihenéshez. Mivel viszonylag sokat ültem parkokban, megismerkedtem néhány emberrel, kutyát sétáltalókkal, idősekkel, néhány hozzám hasonlóan a természetet keresővel vagy pihenővel, de udvarias társalgásnál ritkán jutottam többre bárkivel is. Éppen egy középkorú üzletemberrel beszélgettem, aki egy sikertelen nap után mellettem talált magának helyet, megkínált egy szál keserű cigarettával, amikor olyasmit éreztem, amit addig soha. Mindenemet csontig átjárta a fájdalom, még csak hasonlítani sem tudom semmihez, olyan volt, kis híján az eszméletemet is elvesztettem, azonban az megmaradt és kínzó ürességet kezdtem érezni a mellkasomban. Ez utóbbi egy picit ismerős volt, ám ez... erősebb és rémítőbb volt annál. Úgy éreztem, egyedül vagyok a Földtekén, amitől meg akart szakadni a szívem. Amikor felfogtam, hogy nem a fojtó semmiben lebegek, a férfi rémült arcát láttam meg magam előtt. A cigarettáink már nem voltak sehol, a padon feküdtem és szédültem, a könnyeim elkezdtek folyni, moccanni se bírtam. Nem tudtam megmondani, mi történt, de határozottan elutasítottam, hogy mentőt hívjon. Segített felülni, megkínált az üdítőjéből, ám két korty lenyelése után nem ment le több a torkomon. A testvéremmel történt valami baj és nekem azonnal fel kellett őt hívnom, a vonal másik végéről viszont csak egy utálatos géphang tájékoztatott, "A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető, ...", úgyhogy bontottam a vonalat. Idegesen Norikot hívtam ezután.

- Hol van Nobu?! - rivalltam rá, amint felvette a telefont.

- Nem tudom, azt hiszem, a tékába ment filmért - felelt higgadtan, noha éreztem, a hangomból kihallatszódó félelem és ingerültség őt is próbára tette. - Fél órája beszéltem vele telefonon, letette a lakásomon a cuccát, ennyit tudok. Miért?

- Nem tudom, de nem érem el - vallottam be sírva.

- Úgy érzed, történt valami?

- Igen. - A válaszom már csak zokogás volt, a fickó, aki velem volt, a vállamra tette a kezét, megnyugodni azonban képtelen voltam.

- Hol vagy most? - kérdezte Noriko, én meg annyira sírtam és fulladtam, hogy átadtam az üzletembernek a telefont. Ő mondta el, mi történt velem és adta meg a park címét, ahol voltunk. Nobu szerelme negyven perc múlva jelent meg kocsival, elegáns ruhában, riadtan. Megköszönte a férfinek, hogy vigyázott rám, de úgy kellett engem felhúznia a padról, mert nem maradt bennem semmi erő. - Szedd össze magad, Yoshi! - szólt rám elégedetlenül, de én csak a bátyám nevét ismételgettem. Fogalmam sincs, hogyan nyögtem ki, melyik kórházba kell menni baj esetén, pontosan mit mondtam Norikonak, csak azt tudom, hogy térdre rogyott előttem és remegett az ölelésemben. A vállán zokogtam, ő percekig rázkódott alattam a visszafojtott érzelmektől, aztán hirtelen átkarolta a derekamat és felrántott a padról. - Gyere! - parancsolt rám. Megijedtem, mennyire határozott és utasító volt velem, sokként ért. A kezembe adta a táskámat, majd az autóhoz tuszkolt, amivel jött. A szemei csillogtak, az ajkai rángtak, a keze remegett a kormánykeréken, mégis biztonságosan vezetett.