Az egész két fele

5.

Azon az estén Noriko hazavitt, anyu pedig sokáig zokogott belém kapaszkodva. Sajnáltam, amit vele tettem, ezért megígértem neki is, hogy nem csinálok ilyet többet, noha nem voltam biztos a dolgommal. A srác nálunk aludt, bekéredzkedett mellém a hajdanán Nobuval közös ágyba, én pedig megfogtam a kezét, mint a bátyámnak és egymást néztük a félhomályban. Akartam kérdezni, Ikizawa mennyire maradt a barátja, ám mielőtt fel mertem volna tenni a kérdést, felhívta Norikot. Kivonult beszélgetni vele, majd mikor visszatért, szótlanul visszabújt mellém, megkereste a kezemet és mélyet szusszantott. Tőlünk ment másnap dolgozni és hozzánk jött vissza este. Nem bántuk, volt neki hely, még egy csendes alak bőven elfért a lakásban, bár ő hamarabb beszédbe elegyedett a kölcsönnagyinkkal, mint én és jobban kezelte a szomszédok jószándékát is, minden apróságot megköszönt, váltott az emberekkel néhány szót, majd elköszönt és letette a konyhában a zsákmányt.

A napjainkat csendben töltöttük jórészt, alig beszélgettünk, csupán akkor lehetett a hangom hallani, mikor motyogva magoltam, vagy épp felmondtam a megtanult anyagot. Noriko figyelt engem, végül a kezébe vette a tankönyvemet és átfutotta a szöveget. Bele is javított a feleletembe, s később, mikor végeztem ezzel, kérdéseket tett fel. Jó agya volt, remekül gondolkodott, egészen tartalmas eszmefuttatást végeztünk, míg anyu meg nem érkezett. Együtt vacsoráztunk, majd anya átment Matsuri-nagyihoz, én pedig megkérdeztem Norikot, miért nem végzett magasabb fokú tanulmányokat. Azt felelte, nem volt rá pénz, de hogy neki, vagy a családjának, az nem derült ki és nem is firtattam.

A decembert legszívesebben időugrással átléptem volna és már január közepét írtam volna szívem szerint. Az év egyik legrémesebb időszaka volt, mindenki izgatottan készült a karácsonyra és az új esztendőre, amivel elviselhetetlen fájdalmat okoztak nekem, s ha ez nem lett volna elég, sokan sajnálkozva néztek rám, abbahagyták a tervezgetést a jelenlétemben, amitől még rosszabbul éreztem magam. Az osztálykarácsonyon nem akartam részt venni, kimaradtam a húzásból és meg sem jelentem, nem akartam örömet színlelni, miközben ordítva szétrúgtam volna a feldíszített fenyőket. Anya úgy döntött, karácsonyozunk, Norikoval vettek fát, fel is állították a megfelelő időben, de csak néhány díszt tettek rá, méghozzá újakat. Színes gömbök, pattogatott kukoricafüzér, ez volt a fa éke, semmi olyasmi, amit tavaly raktunk rá, hogy ne emlékeztessen semmi arra, már Nobu sincs velünk. Ettől függetlenül körbeültük karácsony éjszaka a fát, kibontottunk egy fűszeres bort és hárman elkortyoltuk. Sírás lett a vége, anyát úgy kellett bekísérni a szobájába, mert a könnyeitől semmit sem látott, végül mi is összekucorodtunk Norikoval az ágyban.

Másnap áthívott magához Matsuri-nagyi, ünnepi étekkel és kívánatos süteményekkel várt mindhármunkat, mesélt, régi meséket skandált kifulladásig, ha épp nem azon volt, hogy még több ételt diktáljon belénk. Az üdesége jó hatással volt ránk, anya arcán mosolyt láttam és Noriko sem bírta ki teljesen, hogy ne somolyogjon rá az öreglányra. Este meglátogattak bennünket Hatashi senseiék, a két lány még ajándékot is hozott nekem, Makitól egy kötött pulcsit kaptam, Sanai pedig parfümfélével kedveskedett nekem. Mindkettőt saját maguk csinálták, a pulóver puha és szimpatikus, az illat pedig nagyon kellemes illatú volt. Sokáig maradtak ők négyen, én kipróbáltam a házikölnit és belebújtam a pulcsiba is, hogy kifejezzem a lányoknak a hálámat. Mielőtt elmentek volna, egy-egy puszival búcsúztak, de ahogy a tanár úrra pillantottam, mondja már el, ez meg mi volt, felhúzta a szemöldökét és megvonta a vállát.

Norikoval szokásunkká vált együtt aludni, újév után bejelentette azt is, hogy eladja a lakást és ha nem bánjuk, hozzánk költözik, hiszen sokkal többet van velünk, mint otthon, a családja lettünk, ám az ötlete nem aratott osztatlan sikerült. Anya arra kérte bölcsen, jól gondolja meg, hiszen nem tudunk neki külön szobát biztosítani, nem fogja tudni odahozni az esetleges későbbi kedvesét, mivel reméli, nem óhajt hátralévő életére egyedül maradni, én pedig egész egyszerűen kicsuktam a szobából. Nem bírtam neki megmondani, de nem akartam vele élni, mert az azt jelentette volna, hogy akkor már mindig vele kell aludnom és Nobu cuccait máshova kell tenni, amihez én nem akartam hozzáérni, nem akartam, hogy más hozzáérjen. Így nem legalábbis. Noriko végül talált magának egy kisebb lakást, a kettő közti különbséget pedig befektette valamibe.