Borsi és a Vörös Rókák

Prológus

A parkban találkoztam a lányokkal, a megszokott helyen, a játszótér melletti padoknál. Volt egy pad, amit már szinte teljesen kisajátítottunk, még az aljára is véstük a nevünket: Vörös Rókák. A Rókagyűlés pontban háromra lett szervezve, a legtöbben már öt-tíz perccel korábban érkeztek, én, aki a gyűlést összehívta, azonban késtem. Mentségemre szóljon, hogy nem tehettem róla, mivel addig tartott a családi ebéd, és arról meg aztán hiába akartam elkéredzkedni korábban, anya nem értette meg, miért olyan életbevágóan fontos a Rókagyűlés. Ő sosem ismerte el, hogy a Vörös Rókák egy rendes egyesület, akármennyire is bizonygattam neki, hogy a mi társaságunk igen is komoly, és nem csak egy béna játék. Ő persze nem vett komolyan, csak azt mondta, hogy az én kis barátaim igazán tudnak várni pár percet. Pedig nem véletlenül hívtam össze a gyűlést. Vészhelyzet volt, így eleve az utolsó pillanatban lett megszervezve, hiszen egy ilyen összejövetelt mindig napokkal ezelőtt szokás bejelenteni, aznap viszont alig pár órával három előtt lett beharangozva. Nem kis erőfeszítésembe került kihirdetni, mivel a mobilomat épp nem találtam szóval nem tudtam SMS-eket küldözgetni a rókáknak. Küldöncöket kellett küldjek, pár tagot pedig személyesen kellett értesítsek. No meg persze haza is kellett siessek, hiszen a családi ebédről nem maradhattam le. Anya már így is csavargónak szokott hívni, olyan keveset vagyok otthon.

- Borsi, van egy perced, hogy indokold a késésed - rohant le Kata köszönés nélkül, mikor a padunkhoz értem a parkban.

Ahogy végignéztem gyorsan a társaságon, láttam, hogy nem én voltam az egyetlen aki késett, hiszen Eszti még mindig nem volt jelen.

- Családi ebéd volt - jelentettem be nemes egyszerűséggel. - Egy percet felesleges róla beszélni. Hol van Eszti? - kérdeztem, mire mindenki csak a vállát vonogatta.

- Biztos megint hegedű órája van - forgatta a szemét Pepe.

- Nem tehet róla! - szállt Eszti védelmébe Kami. - Szerintem nyáron amúgy már nem kell majd mennie, már és addig már csak egy hét - lelkendezett.

Erre mindenki lelkesen éljenzett, hiszen mindenki várta a nyári szünetet. Akárhányszor kimondta valaki a "nyár" szót, mindig hasonlóan reagáltak rá a lányok. Én azonban nem ugráltam és hangoskodtam, hanem próbáltam csitítani őket. Ennél sokkal sürgősebb és fontosabb témáról kellett beszéljünk, ami az egész gyűlés lényege lett volna, a többit a végére akartam hagyni. Így hangosan megköszörültem a torkom, és lehurrogva őket, azt kiáltottam "Elég!". Erre mindenki elhalkult, kivétel Kata, aki akadékoskodva megjegyezte, hogy attól még, hogy én szerveztem a gyűlést, nem lettem hirtelen főnök. Igaz, néha kicsit tényleg főnökösödően viselkedtem, de ez most tényleg szükséges volt. A csapatunk érdekében tettem, hiszen sokszor olyan szétesőek voltak, és én pedig rendet kellett teremtsek.

- Értsétek meg, vészhelyzet van! - mondtam kicsit hisztérikusan.

Kezdett már elegem lenni abból, hogy húzzák az időt.

- Akkor mondjad már végre! - siettetett Kata hadonászva.

- Örültem volna, ha Eszti is itt van, mikor elmondom, de most már mindegy, nem várhatunk - vezettem fel a témát, majd hirtelen a lényegre tértem. - Szóval, kirabolták a Lest - mondtam ki végre, mire mindenki döbbentem meredt felém. Olyan csend követte a kijelentésem, mintha azt jelentettem volna be Eszti megbukott matekból (ő ugyanis nagyon jó tanuló volt), vagy mintha azt mondtam volna, átálltam a Bádtálokhoz.

A Les volt ami rejtekhelyünk, és egyben tulajdonképpen a mindenünk. Egy régi vadászles volt, amit már nem nagyon használtak, és mi kicsit átalakítottuk. Az alsó részt bedeszkáztuk, és egy csomó jó kis cuccot is vittünk oda, hogy otthonosabb legyen. Az volt a Vörös Rókák központja, amire amúgy is elég nehezen találtunk rá, hiszen sok hónap telt el úgy, hogy "rókalyuk" nélkül voltunk. A Bádtálok szekáltak is minket, hogy milyen rókák vagyunk, ha még otthonunk sincsen, és hogy nem is vagyunk igazi banda.