Odd eyed luck

I.

Tudtam, hogy sose felejtem azt a napot, amikor először láttam őt.

Hűvös őszi reggel volt, én pedig az iskola fele siettem. Egyenruhám kellemetlenül vékony volt az ilyen időjárásban, de az előírás ellen nem tehettem, hát kapkodtam a szoknyából kivillanó lábaim és ujjaim belehúzva a kabátomba, megfeszítettem felsőtestemben az izmokat. A Han túlpartjáról költöztünk csak ide, de így is iskolát kellett váltanom, hogy el tudjak menni nap, mint nap és időben beérjek. Barátságos környezet volt, az iskola pedig jó hírnévnek örvendett. Büszke voltam rá, hogy ide keveredtem.

Nem sokan lézengtek az alsóbb évesek folyosóin, mindenki a termekben hangoskodott, így nem láthatták a falnak dőlő, meghúzódó alakot. Kíváncsian szemléltem, idősebbnek tűnt nálam, így természetesnek éreztem a bizalmatlanságom. Próbáltam hangtalan léptekkel szekrényemhez oldalogni, ami vészesen közel volt a fiúhoz, mert hiába volt apró termetű és vékony, fiú egyenruha volt rajta. Legalábbis a zakó arra utalt. Amíg azzal küzdöttem, hogy némán nyissam ki a számzáras lakatot és tárjam ki a még üres, már kitakarított szekrényt, szemem sarkából őt figyeltem, de a szekrényajtó elzárta előlem a képet. Reméltem, mindössze csak csendre vágyott és észre sem vett.

- Nézd kit találtunk srácok! Szia kisegér! – összerezzentem a folyosót betöltő hirtelen, magabiztos hangra, de nem mertem kilesni szekrényem mögül, csak pattanásig feszült idegekkel, merev tagokkal figyeltem, próbálva elképzelni a látványt. – Már megint nem öltöztél fel rendesen, kölyök. Talán nem ismered a házirendet? Vagy ma is korán kell elmenned?

- Ig-..igen. Egy fellépésünk lesz elég messze innen. – halk volt a hang, selymes és tele volt félelemmel, szégyenkezéssel.

- Persze, persze. Megint fellépésetek lesz. Hogy is hívják a csapatodat? Rainy, nem Shinya? Na, te csak tudod egérke.

- Shinee... - olyan vékony és halk hangon felelt, hogy nem voltam benne biztos, tényleg felelt a kérdésre. A zaklató azonban csak felhorkant. Fantáziám és paranoiám, ami elfogott, amint beléptem ide, a falnak dőlő idegennek tulajdonította a zaklató szerepet.

- Tsk tsk, nem ér kitalálni dolgokat, csak hogy többet érhess és lóghass az iskolából. Talán neked radikálisabb módszerekkel kellene tanítani a dolgokat. – mormolta a hang, érezhetően mosolyogva. Arra a konklúzióra jutottam, hogy azzal a vézna gyerekkel én is elbánnék, az elfojtott, fájdalmas nyögés pedig arra utalt, fizikailag bántanak valakit épp a szekrényajtó túlfelén. Féltem a következményektől, de úgy éreztem, az a helyes, ha megmozdulok az ügy érdekében, így hirtelen csaptam be az ajtót, amitől végigvisszhangzott a folyosó, a szomszédos teremben pedig beállt a fülelés okozta néma csend.

Kezdeti elszántságom azonnal elillant, amint megláttam az elképzelt helyzetet. Ahogy egy magas alak tartja markában a sötétben megbújt fiú felsőjét, ami láthatóan drága darab volt, haverja pedig talán valamiféle támogató szellem szerepet játszott mellette. Azonban bátorságom hiába szállt inába, már felhívtam magamra a figyelmet. – Talán kell valami, kislány?

- Honnan veszed, hogy hazudik?

- Csak rá kell nézni. – nevette el magát. – Ez idol?

- Könnyedén kiderítheted igazat mond-e, ha megnézed interneten. És akkor sem bánthatsz senkit azért, mert hazudik, ha hazudik. Nem a te dolgod eldönteni, hanem a szüleié.

- Teszek rá, nekem jól esik bántani. – kijelentése felszisszenésbe fulladt, ugyanis csizmába bújtatott lábam eltalálta a sípcsontját.