Odd eyed luck

V.

Haragosan kavargattam kávém az üres konyhában, odakint még szinte sötét volt.

- Kitépem a végtagjait, aztán visszavarrom őket és újra kitépem őket, aztán letépem a lábát – megtorpantam egy pillanatra, hogy emlékeztessem magam, a láb is végtag – Számít ez?! Nem ébresztett fel. Egy idegesítő, borzalmas alak. – Kiválóan tudtam, hogy Taemin azért nem keltett fel, mert nem volt szíve hozzá. Mégis haragudtam, napokra elment Los Angelesbe, engem pedig búcsú nélkül itt hagyott. Épp hogy sikerült kicsit rendezni a helyzetet köztünk, vagy elkezdeni rendezni, ő pedig itt hagyott. – Csak érjen haza... - rendeztem le a magammal folytatott vitát ezzel és elmentem átöltözni, miután felhajtottam a kávém.

A szokásosnál korábban kelés eredményeként sokkal hamarabb értem az állatkertbe, mint kellett volna, gondolataimba veszve üldögéltem az öltözőben, azon gondolkozva, mi lehet most azzal a szerencsétlennel. Persze jól tudtam, bizonyára az igazak álmát alussza egy repülőgép ülésén, kihasználva, hogy nincs jobb dolga.

- Jó korán. – mosolygott rám a másodiknak érkező vezető gondozó.

- Magam is megleptem vele. – viszonoztam a mosolyt, bár lélekben még mindig félig-meddig távol jártam innen.

- Miért nem töltötted valami kellemesebbel a reggelt, mint itt ülni? – igaza volt. Más esetben valószínűleg Taemin tündéri, alvó arcát figyeltem volna. Más esetben.

- A legjobb barátom kora hajnalban utazott el egy időre és miatta keltem fel, hogy elköszönjek. – vallottam színt, a korához képest fiatalos nő pedig megint elmosolyodott.

- Akkor kérlek, segíts nekem a nagymacskáknál! – tekintetem felragyogott és bólogatva kaptam fel munkás kabátom. – Te még sosem segítettél nekem, igaz?

- Nem, még nem. – ráztam meg a fejemet. – Jiyoon vagyok.

- JinAh, örvendek. – fogadta el sietős jobbom és fejhatásom, majd intett, hogy kövessem. Lelkesen totyogtam sarkában amerre tartott, sikerült elfeledtetnie velem Taemin egész napos hiányolását ezzel az új kalanddal. – Egészen érdekes a szemed. Gondolom sokan vonzónak tartják. – pár pillanatig értetlen pislogtam, majd megvilágosodtam.

- Oh igen. – sütöttem le szemem, majd felnéztem rá.

- Okoz bármiféle látási gondot vagy ilyesmit? Vagy egy baleset...?

- Nem, nem. Születésemtől kezdve felemás színű. – ráztam meg a fejem elmosolyodva. – Nincs vele semmiféle gondom.

- Akkor ez csak különlegesség. – mosolygott rám, mire biccentettem és követtem a nagy épületbe, ahonnan a hűtőszoba nyílt. Tartottam a vödröket, míg megtöltötte őket hússal, majd ismerős kocsira pakolva őket, ketten kezdtük húzni az eszközt, ami engedelmesen gurult utánunk.

Bár én magam nem érintkezhettem a macskákkal, csak gondozójuk, így is hihetetlenül izgalmas volt a kora reggeli etetés. Tudtam, JinAh azért etet mindig ilyen korán, mert ő maga később azokat a látogatókat vezeti körbe, akik igényt tartanak erre. Próbáltam megtippelni pontosan mennyi idős lehet, de fiatalos mozgása és láthatóan idősebb arca megtévesztőek voltak számomra. Rossz számot pedig illetlenség lett volna tippelnem. Útközben láttam, ahogyan egyre többen kezdenek etetni és takarítani, így visszafelé elbúcsúztam JinAhtól és szedve lábaim haladtam a zsiráfház felé, hogy ne késsek el a takarításról. Wongeun bár aranyos fiú volt, szigorúan vette munkáját, így biztos voltam benne, hogy a munkahelyen továbbra is az eddigi módon fog viselkedni velem.