Az Időügynök

110

April ijesztő hirtelenséggel került ülő helyzetbe, miközben hatalmasat szippantott a levegőből, hogy üres tüdejébe újra megteljen vele. Hangok nélkül, pánikolva cikázó tekintettel nézett körbe, a fejét ide-oda kapkodva. Ujjai görcsösen markolászták a levegőt, a rövid kés, amit eddig a kezében szorongatott, fémesen csattanva a padlóra hullott. Csendben agonizált az új élet kapujában. Végül megtalálta a hangját, a tüdeje újra működésbe lépett, szaporán, sípoló hanggal kapkodta a levegőt. A Doktor elgondolkodva, szinte szórakozott derültséggel figyelte az időügynököt.
- Érdekes,igaz? - kérdezte, miközben egy pillanatra elfordította tekintetét, hogy Clarára nézzen - ő azonban már April karjait tartotta erősen, de vigyázva és jelenlétével asszisztált, hogy az ügynök újra megtalálja az egyensúlyát, amint magához tér.
- Doktor, jöjjön már ide! - kiáltott Clara ingerülten. Az említett azonnal oda is lépett és April mellett guggolva figyelte a történéseket. A fiatal nőn összetéveszthetetlen nyomokat hagyott a regeneráció. Haja kibomlott a kontyból, lévén a hossza jelentősen lecsökkent, alig érte el a vállait, és jelentősen világosabbá vált, szinte fehér volt; az orra észrevehetően rövidebb és keskenyebb lett, éppen kitisztuló rekintete pedig határozottan sárgának tűnt, mintha a lángok vernének benne visszhangot. Volt benne valami egészen rémisztő.
- Nézd, Clara, ő is megváltozott - súgta halkan, April azonban már magánál volt annyira, hogy meghallja.
- Ki? - kérdezte, miközben tekintete a Doktor és Clara között cikázott. Aztán a szája elé kapta a kezét. - A hangom... A hangom mélyebb! Mi történt? Mi történik? Meghaltam a tűzben, a lángok, jaj... A késszúrás! Meghaltam... Meg kellett halnom, egész biztosan halott vagyok! Mi történik?
Rémülten tapogatta végig az arcát, mintha ott keresné a kérdesére a választ. Az orránál különösen sokat időzött. Megint körbenézett néhányszor a TARDIS-ban, maga sem tudván, mit is keres, aztán pániktól ködös tekintete egyszer csak megállt a Doktoron. Mély iszonyattal nézte a férfit.
- Maga... Maga a Doktor! Láttam már magát, ott volt! Mit keres itt, talán maga is odaveszett a tűzben?
- Nem, nem April. Regenerálódtál.
- Nem lehet - mondta olyan halkan, mintha nem akarná, hogy ki legyenek mondva a szavai. - Én nem vagyok Időúr.

Félévenemvoltfejezet. Jaj mi lesz most!
Igen, igen, tudom, az én hibám, meg az is, hogy a nagy visszatérésnek csúfolt fejezet éppenhogy 300 szó, de megígérem, hogy nem lesz több ilyen. Mivel tudom magamról, hogy a munkakedv komplementer halmaza vagyok és nem igazán akarok hamis ígéreteket tenni, ezért csak annyit tudok garantálni, hogy egy hónapban legalább két fejezetet (tudom, tudom, lenyűgöző mennyiség) próbálok(!) majd közzétenni. Mint említettem, ez a borzasztó hosszú vakáció az én hibám, mégpedig olyan szempontból, hogy rettenet amatőr vagyok írás szempontjából és hát... nincs történetvázlatom, csak egy ilyen kb elképzelés, hogy mi fog történni és hogyan és mikor és meddig. És van egy csomó másik ötletem is, de azok kidolgozásához nem is kezdek hozzá addig, ameddig ezzel nem végeztem. Egyébként amíg másoknál semmi problémám nincs a fejezetvégi pofázással meg olvasósimogatással, addig már ha csak gondolok is arra, hogy bármi bohókásat és kötetlent írjak a részek végére, tikkel a szemem, szóval csak ha nem lesz valami más halaszthatatlan bejelentenivalóm, nem is fogok a fejezeteim végére irogatni. Ez csak ilyen sidenote, ha esetleg nem értené valaki, hogy miért nincs ilyen cucc a fejezetek végén. Ezért. Mert nemszeretem. Mármint máshol igen, csak itt nem. Aztán lehet, hogy majd rászokok, még meglátom. (Ha eljutottál idáig, valahogy jelezd, és azt is, hogy kíváncsi-e vagy még rám meg erre a furcsa eseménysorozatra, vagy tök feleslegesen publikálom az egészet. Köszi!)

Egyébként mit szóltok ahhoz, hogy a 13. Doktor egy nő lesz? Én megtartom az ítélkezést a hölgy karácsonyi debütálásáig, de mindenképp érdekesnek találom az emögött húzódó gondolatokat.

Őszinte kíváncsisággal és határtalan optimizmussal,
Riv