A kedves és jóképű idegen

Első fejezet - Kedves vagy sorozatgyilkos?

Hideg van. Pontosan öt múlt két perccel, a nap s vele együtt az idő is lement. Tél van, az az igazán száraz és hideg idő. Az emberek zöme ilyenkorra beburkolódzik meleg kis házukba, teát, esetleg forró csokit szürcsölgetve a tévé előtt ülve. Pár nappal ezelőtt én is ezt tettem... Mindaddig, míg drága és kedves főbérlőm meg nem jelent. Az ahavi albérlet árat követelte, sajnos hónapok óta haladékért könyörgök neki, így az aznapi siránkozásom már meg sem hatotta. Eleget várt, a pénzét kérte, amit nem tudtam megadni neki. Pedig aztán én tényleg próbálkoztam új állás után nézni. Voltam nem is egy elbeszélésen, de semmi. Minden próbálkozásom haszntalannak bizonyult. Nem volt pénzem, napról -napra éltem arra várva, mikor történik valami. Na jó, valójában a szüleim küldtek pénzt, de csak is kizárólag ennivalóra. És mivel nem akartam éhen halni, teljesítettem kérésüket. Mi történt? Itt ülök az utcán egy reklámtáska ruhával a kezembe és próbálok nem megfagyni. Inkább haltam volna éhen. Kézfejem hiába dugom zsebem mélyére, nem használ. Orrom jéggé fagyott, ahogy arcom is, szinte már alig érzem, mintha elzsibbadt volna. Sóhajtok egyet és nézem, ahogy a kifelé áramló levegő fehér füstként száll előttem. Azt sem tudom, mihez kezdjek, hajléktalan lettem. Elgondolkozva pillantok nem messze tőlem futkározó kölykökre. Olyan aranyosak és boldogok. Én is ilyen voltam az ő korukban. Hajamba túrva gondolok bele, ha egyszer ilyen is tudtam lenni, akkor mit rontottam el?

- A bácsi szomorú? - torpan meg előttem egy aranyos kislány, szomorúan, sajnálkozva tekint rám. Szegényem.

- Nem, ne is aggódj kis csillag! - eröltetek magamra egy biztató mosolyt. - Na, menj utánuk - bicentek fejemmel gondolom testvérei felé.

Bólint, majd el is megy. Már gondolkodnék azon, kik azok akik egyedül bírják hagyni sötétedés után a gyerekeket, mikor megjelenik az anyjuk megölelve őket. Kedves családnak tűnnek, boldognak.

Pár óra elteltével semmit sem érzek, mintha gumiból lennék elkészítve. De nem érdekel, feladtam. Arra sem méltatom magam, hogy beüljek egy meleg kocsmába vagy megkeressem a város pályaudvarát és a váróba töltsek el egy kis időt. Minek? Felesleges.

- Minden oké? - látok meg magam előtt két bakancsot, aminek tulajdonosa belemar hajamba. Hajtincseim aprót megtépve kényszerít, hogy ránézzek. Nem ide illő, de még ebbe a hideg éjszakában is jóképűnek látszik. Barna haja helyenként rövidebb, tépetett. Nem hosszú, ha füléig leér, az már jó. Hosszúkás, szögletes arca,csak dob a külsején ajkairól és azokról a gyönyörű érzelmekkel telt íriszeiről nem beszélve.

- Persze - bólintok egy aprót, alig bírok mozogni, annyira fagyott vagyok.

- Ne hazudj kis srác! - engedi el tincseim mosolyogva. De nem hagy békén, kezem után kapva maga után kezd húzni egészen egy családi autóig. - Ülj be!

Mi, miért? El akar rabolni? Megölni, esetleg kivinni külföldre kurváskodni, vagy megerőszakolni? - ijedek meg azonnal, de ő ezt az akadályt is átszeli. Kinyitja az anyós ülés felőli ajtót, és benyom rajt. Egy biztos; ezért a melegért ami ide benn van, bármit tehet velem.

- Na, mond csak mi történt veled? El szöktél otthonról?

- Dehogy! - kacagok fel, már amennyire a fagyott testem engedi. Már most érzem, minél több időt fogok ebben a melegben ücsörögni, annál jobban olvadok. - Már jó pár éve elköltöztem otthonról.

- Akkor rosszba keveredtél?

- Nem.

- Akkor? - kíváncsiskodik tovább zsebéből előkotorva kulcscsomóját.

Miért érdekli annyira? Fel akarja ellenem használni valahogy vagy miért? Egyáltalán mihez kezdene egy ilyen információval? Úgy gondolom, hogy semmire... Másrészt pedig ha azt nézünk, hogy az ő autójában vagyunk, meg fog ölni. Hülye voltam, nagyon is, nem kellett volna el fogadnom az ajánlatát.