A kedves és jóképű idegen

Hatodik fejezet - El kell tűnnöm innen!

Rohanok. Rohanok, amennyire csak a lábam bírja, azt hogy hova, már nem tudom. Egyszerűen el akarok tűnni. El, hogy soha senki ne lásson többé. Elvégre miért maradnék? Az életem szó szerint tönkre van. Nincs munkám, nincsenek barátaim, még egy helyiség sincs, ahol élhetek, ráadásul a sors összehozott egy beteges fickóval. 

Befordulok egy olyan utcába, ami két nagy háztömb között van, így estefelé nem látom hogy van e ott valaki, de már nem is érdekel. Lehúzódok az egyik fal mentén és felhúzom a térdeim. Képes volt azért tönkretenni az életem, mert megtetszettem neki. Hülye, beteges pszichopata. Bőven elég lett volna, ha megszólít, erre ő mit csinál? Fogja magát, és elintézi, hogy ne legyen munkám, ezután pedig hogy sehová se vegyenek fel. Utálom. Ahogyan magamat is, ha nem lenne előbbre a büszkeségem attól, hogy anyám szeme elé kerüljek és bevalljam hogy elbuktam az életben, ez nem történik meg. Amikor eladtam a telefonom, akkor egy vonatjegyet kellett volna vennem és hazamennem. 

Az egész az én hibám. És most hol tartok? Elfutottam egy őrült házából és elbujdostam, reménykedve benne, hogy  nem talál meg soha többé. Mi tévő legyek...?  Ötletem sincs, talán az lenne a legjobb megoldás hogy felálljak és próbáljam jobbá tenni az életem. Vagy kolduljak össze annyi aprót hogy jegyet vehessek. Nem tudom, melyik lenne a legjobb megoldás. Esetleg menjek vissza? Elvégre Hoseok soha nem bántott... De akkoris! Éreztem, hogy valami nem stimmel vele! Ráadásul az ördög sose alszik. 

- Ki vagy te, kölyök? - látok meg magam előtt egy pár  barna ütött kopott bakancsot, feljebb vezetve tekintetem meglátom, hogy egy egészen fiatal fiúcskával találom magam szembe. Innen lentről eléggé magasnak tűnik, tehát még ijesztő is. - Hol vannak a szüleid? 

- Nem vagyok kisgyerek! - támaszkodom álló helyzetbe, ám nemcsak magasnak látszódott, de még az is. Nyelek egyet, majd felnézek rá. Nem érdekel, mi lesz velem, miattam akár meg is ölhet. 

-  Értem. - bólint egyet - Csak aggódtam. 

- Nem kell értem aggódni és ha most nem haragszol haza kell mennem! - hazudom, majd próbálom kikerülni ezt a kellemetlenül magas embert. Azonban, mielőtt elmehetnék mellőle megragadja a kezem. - Mi van, akarsz valamit? - kérdezek rá direkt flegmán. Érdekel is engem, most pont nem érdekel mi lesz a következménye a viselkedésemnek. 

- Igen! - mosolyodik el szélesen - Elég szomorúnak tűnsz, nincs kedved eljönni velem valahova? Ígérem, nem bánod meg.

- Megy a halál! - rángatom ki a kezem a markából - Hülye buzi...

Talán ezt nem kellett volna, ugyanis megragadva a pólóm gallérját ránt fel magához és rángat meg, sok-sok mocskolódó szavakkal illetve engem. Eközben próbálom lefejteni magamról az ujjait, de túl erős hozzá, így kénytelen vagyok végighallgatni és elviselni, amit tesz velem. 

- Azt hiszed ezzel most erősebb vagy? - kiálltok fel, miután jócskán neki vág a falhoz. - Normális vagy ember? Nem is ismersz és leállsz velem kötekedni, menj a francba! 

Nem vagyok normális. Tudom. Azt is tudom, hogy egyszerűen csak fel kéne állnom és elfutnom, ám mégsem azt teszem. Most az egyszer a szívemre hallgatok és kiállok magamért, szembe nézek vele, tökmindegy mi fog történni. 

- Chh - húzza el a száját undorodva - És én még azt hittem egy menetre jó leszel! 

Ezzel a mondattal legnagyobb meglepetésemre faképnél is hagy. Nem hiszek a szememnek, valahogyan, de sikerült elérnem hogy elmenjen. Nem tudom, ki volt ez az alak, de remélem, hogy soha többé nem fogok vele találkozni. 

Hirtelen kiráz a hideg és akkor tudatosul csak bennem, hogy a tél kellős közepén én egy szál pólóban üldögélek egy sötét utcának nevezett valamibe. Földönfutó lettem? Ugyan... Sóhajtok, majd megemberelve magam felállok. Néha tényleg olyan idióta vagyok. Annyira gyerekes, egy hisztis, drámakirálynő. Most már eldöntöttem, hogy ezentúl a szívem szerint fogok cselekedni, ezért is fogom elfelejteni örökre Hoseokot, hagyom itt a város és vele együtt az itteni emlékeimet. Az egyetlen gond azzal van, hogy honnan vegyek pénzt, hogy minél hamarabb hazaérhessek. Vagy... Nem, az húzós... Vagy annyira mégsem? Elvégre nagyon sok ember csinálja úgy. Hogy mi volt velem eddig? - nevetek fel saját magamon - Haza kellett volna mennem, besegíteni anyáéknak a munkába és akkor helyre jöttem volna, de nem. Én ehelyett egy vadidegen házába költöztem. Park Jimin, te teljesen hülye vagy. Hihetetlen, hogy csak most tudok rendesen gondolkodni, talán ez a férfi kirángatta belőlem a hülye gondolatokat... 

Megigazítom magamon a gyűrött pólóm, majd elindulok valamerre. El, a kezembe veszem a sorsom és haza jutok. Lehet, hogy egy kicsit régimódian fogok, de egy próbált megér.  Minél hamarabb el kell innen tűnnöm. Mielőtt még megtalálna az az őrült. 

- A picsába! - morgolódók az út alatt. Ahogy az a pasas nekivágott a falnak megsebesült a lábam. Olyan mintha egy sánta lelkű nyomorék lennék, nem is. Egy részeg kölyök. Nevetek fel hisztérikusan. Úgy érzem elérkezett a mentális idegbaj. 
Merre is van a vasútállomás? 

Megállok, hogy tisztán, semmi külső tényező ne gátolja a gondolkodásom. A vasútállomás a város északi részén van, a nagy bevásárlóközpont közelébe. Hogyan is jutok oda? - morfondírozok magamba. Meg kellene fordulnom, visszamennem azon az úton, ahonnan jöttem, pontosabban az őrült háza előtt kellene elmennem, onnan sokáig egyenesen egészen az utca végéig és jobbra. Ott lenne a bevásárlóközpont a közelbe, ahonnan már nincs annyira messze. Nem, ezt az opciót ki kell törölnöm. Máshogy kell eljutnom a célomig.