A kedves és jóképű idegen

Hetedik fejezet

Hoseok szemszöge:

Még mindig nem hiszem el, hogy képes voltam elmondani neki mindent, ezzel tönkre téve a köztünk kialakuló kapcsolatot. Pedig már. Már majdnem megbizott bennem, márcsak egy kicsit kellett volna puhitanom és talán elkezdett volna érezni irántam valamit. 

- Miért nem mész utánna? - öcsém hangja villámként szelli meg a levegőt a szobába. Felnézek, az ajtófélfának van dőlve és amolyan elégedett mosoly uralkodik az arcán. Minek örül ez ennyire? - Ha nem sietsz még a végén megfagy szegény. 

Magamba igazat adva neki állok fel az ágyról és indulok meg az előtérbe, ahol magamra húzom a kabátom és a cípőm, majd kinyitva a bejárati ajtót szaladni is kezdek. Mi van ha már messze van? Meg akarom ezt beszélni vele, nem akarom, hogy egy örült beteges perverznek tekintsen. Én csak... Én csak túlságosan is szeretem őt. Ez tényleg ekkora bűn lenne? 
Hideg van, nem is kicsit, az arcomat már ki is csípte a hideg. Elkeseredettségembe, hogy nem tudom pontosan hol is kellene keresnem először a közeli utcákba keresem, ahol az ott talált embereket végigkérdezem róla. Leírom nekik körülbelül hogy néz ki, hogy mit viselt, azonban egyik sem látta. Sehol nem látta senki. 

Ha ez így megy tovább, elvesztem. Örökre, ennyi erővel egyszerűbb lett volna tovább kukkolni őt, legalább nem bántottam volna meg ilyen szinten. De nem, én a szó szoros értelmében mindent elkövettem, hogy nálam kössön ki, hogy egy fedél alatt legyen velem, azt hidve így talán megszeret engem. 

- Jimin!  - ordítom el magam többször is, majd rájövök hogy teljesen felesleges. Bizonyára jelenleg én vagyok az egyetlen személy, akit a háta közepére se kívánna. 

- Jonnie - pillantom meg egyik barátomat kifordulni a mellékutcából. Odasiettek hozzá és részletesen leírom neki Jimin külsején, tetőtől talpig, egy részletet sem kihagyva. Attól tartok ha nem említem meg valamelyik részét, akkor nem ismerik fel. 

- A zsákutcába láttam azt a törpét, miért? -  húzza fel az orrát morgólodva.

- Meg kell találnom. - válaszolom neki, azután meg sem várva a válaszát siettek az említett utca felé, azonban ott nem találok senkit pár kóbor macskán kívül. Hova mehetett? 

Gondolkodnom kellene, belekéne képzelnem magam a helyébe. Én mit tennék, ha ilyen dolog történne velem? Hova mennék ha nem akarok többé valakivel találkozni. Hmm. 
Sajnos akármennyire is eröltetem, nem jut eszembe semmi. 

- Arrgh! - ordítom a falnak fordulva. Annyira nagyon mérges vagyok magamra, miért nem hazudtam neki valamit, most miért kellett annyira elmondanom neki az igazat? Mit hittem? Hogy majd az ölembe ül hogy ez milyen cuki már?
Elvesztettem őt, ki tudja lehet már rég egy buszon ül uton bárhová. Elvégre amikor megismert is a buszmegállóba üldögélt. Téynleg - ugrik be a felismerés. Az autóbuszmegállómás! Hát persze!

Szaladni kezdek, mint akit most lőtek ki az ágyúból, nem figyelve sem az embereket az utcán, se az autókat. Egy autó majdnem el is ütött, hallom magam mögött a szitkozódását, de nem érdekel. Az érdekel egyedül hogy megtaláljam az angyalkámat és mindent megbeszélhessek vele.  A buszvégbe beérve nem találom őt sehol, se a padokon, sem a váróterembe. Talán már el is ment. 

Csüggedve feszem elő a telefonom és hívom fel az öccsémet.

- Nem találom sehol.

- Nézted már a barátainál?

- Nincsenek neki - válaszolom még jobban lesújtva. Ha lenne, arról tudnék, hiszen mindent tudok róla. Talán tényleg beteges vagyok egy kicsit. - Szerintem már elment, itt vagyok a buszmegállóba, de ő sehol sincs.

- Vonattal nem mehetett?

- Nem hiszem - ingatom meg a fejem, mintha a vonal másik lévő ember látná a cselekedetem.

Végül az öccsém tanácsára megnézem, nem e lehet ott, ahol ő mondja. Bár nem hiszem, már feladtam hogy megtaláljam. Fogok egy taxit és elvitetem magam az állomásra, tudom hogy nem lesz ott.

***

Tényleg nem tudom, mit keresek itt, az aluljárót járom át már nemtudom hányadjára, hátha mégis valami csoda folytán megtalálom őt, hátha a sors azt akarja hogy itt legyen előttem, hogy haza tudjam vinni magammal. Bár még azt sem gondoltam ki, hogy pontosan hogyan is jönne el velem. Nem szeretnék vele erőszakoskodni, sem veszekedni, ész érvekkel akarom rávenni, hogy nálam jobb helye van, mint az utcán. El akarom mondani neki, hogy szerelmes vagyok belé, mindenébe, az édes mosolyától kezdve a cuki kuncogásáig. Szeretném, ha tudná, hogy nem tudnám egy ujjal sem bántani, hogy ő fontosabb mint bárki ezen a világon. 
De ha ezeket mind megtudná, talán ismét betegnek gondolna. Pedig ezek csak az érzéseim. 
Haza kellene mennem, már régesrég sötét van, mostmár ha akarom sem tudom megtalálni őt. 

Ismételten taxit hívok, amivel hazavitetem magam, egész úton nem szólók egy szót sem, az út végén is csak a kezébe nyomom az útiköltséget.
- Megjöttem - mentem be a házba. Az öccsém a kanapén ült, miközben a tévét nézte, olyan nyugodt volt, túlságosan is. - Mi bajod van?

- Nekem? - mutat magára - Te vagy az, aki szakítófélbe van a pasikájával, tényleg, megtaláltad? Meg tudtátok beszélni?

- Nem... - ülök le mellé szomorúan.

- Gondoltam - mosolyodik el hátradőlve a kanapén.

- Te most annak örülsz hogy Jimin elment? - akadok ki, nem is kicsit.

- Igen - húzza szélesebbre a mosolyát -, nem volt szimpatikus nekem az az ember. Szerintem csak a pénzed kellett neki, hyung. Jobb lesz így neked!