A kedves és jóképű idegen

Második fejezet - Kétes gondolatok

Sziasztok!

Meghoztam a második fejezetet, de mivel saját magam javítottam ki, ezért nem ígérem, hogy teljesen helyes lenne. De azért remélem, hogy olvasható! :) Jó olvasást!

Hiába mondta, amit. Nem hiszek neki. Nem hihetek. Hiszen nem ismerem őt, honnan tudjam, hogy nem hazudik? Megtörténhet. Így hát továbbra is az ajtóban megállva állok egy helybe, nem akarok beljebb menni.

- Kérlek, gyere beljebb, nem eszlek meg, az Isten szerelmére!

Nemet intve fejemmel makacsolom meg magam, közben azon agyalok, hogy ha most kiteszem a lábam ebből a házból, lenne e következménye.

- Nem hiszel nekem, igaz? - ül le a kék színű kanapéjába - Akkor ne tedd. Csak egy valamit mondok, ha kimész, meg fogsz fagyni, már így is majdnem megfagytál, ha bent maradsz, melegen leszel, etetlek, itatlak, esetleg beszélgethetünk, mi több, lehet sikerül munkát szerezned.

- És miért is higyjek neked, hogy nem akarsz bántani? - kérdezem, bár feleslegesen, senki nem fog maga ellen érvelni. És persze, amit mondott teljes mértékben igaz, pontosabban semmi veszteni valóm. Azt hiszem erre akart kilyukadni.

- Ugyan már! Úgy nézek ki, mint egy pszichopata? - Megingatom a fejem - Akkor meg? Gyere ide, ülj le mellém. Kezdjük egy kis ismerkedéssel. Pár hónapig lakótársosat fogunk játszani.

Egy apró észrevétlen sóhajt megeresztve indulok meg felé. Még mindig nem hiszek neki, de jobb meghalni, mint megfagyni. Vagy mi. Előtte megállok, talán még egy kicsit vacilálok, hogy le e üljek mellé. Nem csak a félelmem miatt, hanem azért is, mert olyan szép ez az ülő. Bár nem koszos a ruhám, de akkor is. Kételyem ő is észreveszi, megragadja kezem és lehúz maga mellé.

- Rólam már tudsz mindent - rántom meg vállam kezem szintúgy kivéve marka közül.

- Akkor mi lenne ha megvárnám, míg felmelegedsz egy kicsit, majd körbevezetnélek?

- Öhm... Azt mondtad az öcsédre emlékeztetlek. - direkt nem válaszolok, nem kell körbe vezetnie, magam is körbe tudok, ha szeretnék.

- Igen, ugyan olyan kis cuki, mint te - kacag fel. Kezdem tényleg elhinni, hogy őrült, ez még csak vicces sem volt.

Udvariasságból elmosolyodom. Kicsit feszélyezve érzem még magam, ezért hát felállva körbetekintek, majd le őreá.

- Megmutatod, hol fogok aludni? - nem akarok vele beszélgetni, bár nem kéne elaludnom sem, ki tudja mi történne. De fáradt vagyok, aludni szeretnék, majd közben valahogy kitalálok valamit.

Bólintva pattan fel, akár egy labda, arcára visszavarázsolva azt a széles vigyorát, indul meg intve nekem, hogy kövessem. Kérését teljesítve lépkedek utánna hangtalanul. Ha jobban megnézem ezt a házat nem is olyan átlagos, mint hittem, de nem is olyan különleges. Csupán nagyon színes személyiség lehet, aki előttem sétál, ugyanis ahogy egyre jobban haladunk előre nincs olyan színárnyalt, amit ne láttam volna már. Az ember azt hinné ronda ennyi színt egy kis házba rakni, ám ahogyan ő illesztette őket, árnyalat szerint, be kell valljam, eléggé esztétikus.

- Ez az - áll meg egy ajtónál, lenyomja a kilincset, majd ahelyett hogy bemenne, előre enged, míg ő felkapcsolja a villanyt -, nem tudom, hogy tetszik e, de ez egy fél szoba.

Beszéd helyet rázom meg beleegyezően fejem. Nem rossz ez a szoba, ahhoz képest, hogy kicsi. Inkább otthonosabb hatást kölcsönöz neki. Ujjbegyem nadrágom zsebébe biggyeztem. Nem kéne elrohannom, megszöknöm és addig futni, míg lábam bírja? Nem merném meg tenni, félek hogy utánnam jön. Ugyanakkor a fejembe motoszkál az a mondata: "Úgy nézek ki, mint egy pszichopata?" Nem, nem néz úgy ki. Kicsit sem, hiszen állandóan vigyorog. Ha nem részeg, akkor vagy be van szivva vagy lövi magát. Ő sem szól hozzám többet, magamra hagy. Talán azért hogy ismerkedjek a szobával. Igazából hálásnak kéne lennem neki, de a félelmem nem engedi. Lehuppanok arra a tulontúl puhának tűnő ágyra - az is - és hanyat dőlök rajt.